...ezt kérdezték sokan mostanában, szóval összeszedem az agyam és megpróbálok válaszolni a kérdésre.
Először is: köszönöm, jól. Reményeim nagyjából valóra váltak, dolgozom a második naptól (az ügynökségre való  regisztrálásom óta számítva), fogok pénzt keresni, és mert nem költöm hülyeségekre, hamarosan továbbléphetek majd és hazamehetek -nem haza haza, hanem csak haza, ha valaki érti, hogy értem...:)
Jól, mert a két kis Mérleg, ha együtt van, jól megvan -leszámítva mikor nyűgös vagyok és osztom szegény Katját, de eddig még nem vert orrba érte...:)
Jól, mert az idő egész eddig csodaszép napsütéses volt, bár tegnap úgy tűnik túl kárörvendő voltam azzal a hírrel kapcsolatban, hogy Barcelonában szakad a hó, és most itt is befelhősödött... de bánja kánya.
Jól, mert a közlekedés átlátható, a munkatársaim kedvesek, értek és érnek olyan élmények, amik színezik az életemet, megerősítenek, feltöltenek. Sőt az önbizalmamnak is maximálisan jót tesz ez a város, habár ennyire azért nem vagyok szép, amennyire itt rám vannak kattanva -csak gondolom sugárzik belőlem az életkedv, és az vonzza így a pasiféléket, mint macit a lépesméz...:))
De azért tegyük hozzá, hogy még mindig olyan fura érzésem van, mint otthon -ha fel kéne címkézni az életemet, inkább valahogy úgy tudom elképzelni, hogy "Sopron után, Barcelona előtt", mintha még mindig nem lenne fontos a mikor és hol... csak a miért. Mintha valami másik időszámításban élnék és az is mindegy lenne, hol... Pedig jól érzem itt magam, csak hát London mégse olyan, mint Barcelona.:)
Hogy is magyarázzam el? talán egy épületes, hozzám illő példával élve: London olyan, mint egy szemrevaló pasi, akitől meg is kapnánk mindent, amire vágyunk, és szeretjük is -de nem vagyunk bele szerelmesek. Hogy is mondják? Nincs meg a szikra. Szóval egy flörtnél többet nem fog megérni a kapcsolatunk... Főleg mert bele vagyok esve Barcelonába.:)
Ennek ellenére élvezem és hasznosnak tartom az ittlétem -és elmondhatatlanul jó érzés, hogy kevés kivételtől eltekintve nincs nyelvi gondom, hogy végre van munkám, és nem merő bizonytalanság az életem, mint Barcelonában volt/lesz... Dehát pont emiatt vagyok itt, hogy feltöltsem a kasszám, az önbizalmam, és aztán újult erővel fussak neki a következő próbálkozásnak.
Amúgy tegnap meg ma egyedül vittem a launge-ot, a pakisztáni biztonsági őr segített nekem, pusztán csak mert odavan értem. Én meg a séfért vagyok oda, egy jóarcú feka, majdnem mindig kiegyensúlyozott, bármilyen hülyeséget kérdezhetek tőle és mindig van számomra egy mosolya. És hiába fuckin' shit-el folyton, ha közben nem idegbajos, nagyon bírom a kisugárzását, olyan pozitív... Hiába no, már a South parkban is Séf bácsi volt a kedvencem -igaz ennek nincs pocakja meg szakálla.:))
Aztán holnap kiderül, mit csesztem el tegnap és ma, mert visszatér Marshal és szegény lehet átkozni fog... de talán nagy galibát nem csináltam.
No most alvás, aztán jöhet a mosás, ha még nem esik az eső...
 

  A csomagom is nehéz, a szívemen is súly... na most épp így érzem. Bár a félelmeimet múlt éjjel feloldottam egy derekas mennyiségű sör-bodzapálinka kombóban, amit a város legjobb pasijával, gubancos lelkű, ám őszintén rajongott barátommal fogyasztottam el. Megideologizálta, hogy ha normális lennék, sosem lépnék meg ilyeneket, mint ez a londoni kaland, és sokkal unalmasabb lenne az életem -tehát végső soron kész előny, hogy ilyen nemnormális vagyok. És neki elhiszem. Mondjuk a bársonyos hangján mondhat bármit, elhiszem.:))
Szóval a nagy búcsúzásban egyszer csak azt vettem észre, hogy amikor épp nem sürgök-forgok-intézkedek, akkor bizony kerülget a szomorúság... Gyűlnek a könnyek, kaparják a torkomat, és most nincs időm kiengedni őket. Később meg remélem már kedvem nem lesz bőgni.:)
Szóval elrohant négy itthon töltött hónap, és bár azt hittem mindenre elég lesz, végül semmire nem volt elég... Így rohan el az életünk is, amit csak tervezünk megtenni, de nem tesszük meg, az esetleg örökre elmarad. Lehet, hogy ezért van zabszem mindig a fenekemben. Élményeket hajszolok, nem anyagi vagy egzisztenciális előnyöket. Azt hiszem, kicsit egzisztenciális válságom is van.:) Pár éve még olyan bebetonozottan a helyemen voltam (vagy azt hittem, hogy ott vagyok), aztán Barcelona úgy kibillentett a vélt vagy valós egyensúlyomból, hogy azóta sem nagyon tértem vissza bele. Nem panasz, csak mikor elgondolkozom ilyeneken, mint rendes munka, előrelépés, anyagi biztonság, akkor látom, hogy jócskán volna hova fejlődnöm ott is, nem csak lelkiekben (amit amúgy sem mérhető objektíven és hitelesen, mert csak én érzem).
Persze, tudom, hogy nem kell tudnunk az utat előre, elég, ha a végcélt szem előtt tartjuk. És azt látom tisztán. Hogy hány kanyar jön még addig, csak a jó ég tudja...
Szóval holnap London, és igen, izgulok, várakozok, kicsit félek, de mert ez a saját történetem, megpróbálom majd kiélvezni, amennyire lehet...
Viszlát a szigetországból!

Ami így nem igaz, mert Kati születésnapját ünnepeltük Révkomáromban, tehát lehetett volna szlovákiai magyar bulinak is hívni, de istenigazából a barcelonai magyar közösség lelkének a születésnapját ünnepeltük szlovákiai és barcelonai magyarok, így együtt, vagyis Kati régi barátai és az újabbak.:)
Nyolcvanas évek volt a téma, tehát visszaöltöztünk a múltba, amikor a fehér zokni, a rock, a neonrózsaszín, a platinaszőke, a legging és a vádlimelegítő voltak divatban...
Kati három nagyon-nagyon régi barátja volt ott, Adri és Norci eljöttek Barcelonából, meg mi Ádámmal.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a hetem elég kemény volt, még a csajos hétvége előtti csütörtökön megfájdult a fogam -ennek annyi jelentősége van, hogy pénteken a fogorvosom nem rendel, és nyilván hétvégén sem. Viszont szombat reggel be kellett mennem a fogorvosi ügyeletre, mert annyira fájt, ahol a doki ránézett és azt kérdezte: kihúzzuk vagy megmentsük? Na nekem se kellett több, mondtam neki, hogy mert tömött fog és valszeg a gyökerében van valami gebasz, elég annyit tennie, hogy kinyitja, vagy kiszedi a tömést, vagy valami, hogy ne feszítsen, és minden mást majd a saját dokim intéz, maradjunk ebben.
És ez tényleg hatott, aztán a héten futkostam a sajátomhoz, mint kiderült (röntgen után, mert a sajátom nyilván azzal kezdte és nem a kihúzás emlegetésével), a gyökérkezelt, 80%-ban amalgám fogam gyökércsúcsán volt egy gyulladás, ki kellett szedni a tömést, gyökértömést, antibiotikum a gyulladásra, satöbbi. Viszont utána már nem fájt, és holnap úgy tűnik, végleg be is lehet tömni azt a fogat -és ez volt az utolsó amalgámdarab a számban, szóval duplán jó.:)
Viszont szerda este Apa hazahozta unokaöcsit, aki a vonaton először őt hányta le, majd a buszon engem -azután az egész estét ezzel töltötte, így éjjel ügyeletet hívtunk hozzá, akik szemrebbenés nélkül közölték, hogy járvány van, az előző két eset ugyanez volt. Két napig virrasztás, itatás-hányás-itatás-hányás, szegény beteg kismadár meg csak feküdt, aludt, hányt... Elég borzasztó volt. Aztán jobban lett -de addigra a család többi tagja kezdett el zöldülni.
Én speciel pénteken, a buli napján nyitottam hasmenéssel, amit aztán az immodium megfékezett -de mielőtt elindultunk volna a buliba, mentem én is hányni... Aztán lezuhanyoztam és nekiálltam sminkelni, közben arra gondoltam, hogy hetek óta készülök erre a bulira, ha beledöglök is ott leszek... aztán megint hánytam. Ádám csinált nekem egy fél literes palacknyi gyógyteát, és elmásztam a kocsiig, és az úton ötpercenként ittam egy kortyot, és szigorúan arra gondoltam, hogy ha jó társaságban leszek, nem fog eszembe jutni az se, hogy bármi bajom lenne...
És igazam lett. Igaz, életemben nem voltam ilyen fegyelmezett -egész este nem ettem, csak két falat tortát (pedig mi minden finomság volt ott, hujjuj!), és inni is ugyanazt a pohárka pálinkát szopogattam el, meg egy pohár sangriát, minden más alkoholmentes volt. És jól voltam. Mit jól? Kiválóan!:))
Végül táncolni sem mentünk, inkább beszélgettünk, rengeteget nevettünk, activity-ztünk... ahol párnak Adrit kaptam, és végül majdnem nyertünk, csak Ádámék előztek meg minket egy hajszállal. Ki hitte volna?:)
Kati régi barátait is fantasztikusak, a két lány közülük Kos, mint Adri is -lassan megdől bennem a Kosok iránti ösztönös ellenszenv elmélete... Pedig valami oka csak van, hogy soha nem volt sem Kos barátom, se pasim, sem bárki, aki Kos lett volna és bármit kerestünk volna egymás életében, a spinning edzőmet leszámítva. Dehát francba az előítéletekkel, nem igaz?
Másnap Rena értem jött, illetve hozott sofőrt is, így Bazsi vezetett, mi meg hátul tudtunk beszélgetni... Nagyon jó volt őt is újra látni, főleg hogy jó híreket hozott -és kevés jobb érzés van annál, mint amikor együtt örülhetsz egy barátoddal...:)
Nem sokkal később indultak is haza, de talán hamarosan újra találkozunk.
Ami még jól esett, az az, hogy a buliban viselt cuccok hatására -már előzetesen is, mikor elmeséltem, miben leszek, és utólag főleg, mikor egy-két jól sikerült képet azért eljuttattam hozzá- a pasas, akinek legfőképpen hajtok a tetszésére, egészen odavolt... Megint fűzni kezdett, dorombolt és még a virtuális térben is érezhető volt, hogy bezsongattam. Mit tesz a fetisiszták-álma álca?!:))
Egyébként az elintéznivalókkal is jól állok, van új útlevelem, és szavazhatok Londonban, már csak pár apróság, meg persze a búcsútalálkák a barátaimmal, és jöhet a péntek...

Úgyis csak magamnak fixálom a történéseket és akkor még címet is adjak neki, baaaakker. Minek néz ez engem?!
Szóval itt volt Xavi. És jól érezte magát, a szülők bár nem találtak közös nyelvet (egyik oldalon spanyol, katalán, francia és angol, másik oldalon magyar, német, orosz), azért így is kitettek magukért, és elkényeztették ezt a fiút, aki bár már nem az enyém, de mégiscsak vele töltöttem egy évet az életemből, és olyan megkapóan rendes pasas, hogy attól mindannyiszor meghatódtam, valahányszor ezt felismertem benne. Volt egy pár alkalom.
A látogatását megelőző napok azzal teltek, hogy a szülők egyfolytában kérdezgettek, evett-e már ezt, szereti-e azt -aztán besokalltam és leszögeztem: Xavi nem ufó, csak katalán, amúgy ugyanolyan pasas, mint a többi, azt eszi, amit kap. Még csak nem is finnyás, és amúgy is rendszerint az én főztömet ette, szóval szokva van. Kapott is finom magyar ételeket, italokat, innia kellett bort is, naná... Elvégre borvidéken vagyunk. Elvégre magyarok vagyunk.:)
Elvittem sok jó helyre, és bár neki ez a jó kis harapós hideg már sarkvidékinek számít, azért állta a sarat, és  tetszett neki a város is. Naná.
És voltunk moziban, amire nem volt példa míg együtt voltunk -habár míg együtt voltunk például Magyarországra sem jött... A Sherlock Holmest néztük, amit ő már látott, igaz nem magyar hanggal...:) De ettünk mellé nachost, és a Los abrazos rotos után megint egy olyan filmet láttam, amit nagyon szerettem -persze ebben nyilván nagy szerepet játszott Robert Downey jr észbontó sármja is... Ahogy öregszik a pasi, egyre dögösebb lesz.
És egy chillis illetve fahéjas forró csoki mellett olyat beszélgettünk, hogy az felért egy tisztítótűzzel, vagyis inkább afféle feloldozás-jellege volt. Elmondta, mi baja volt velem, aztán én is... érdemes volt levonni a tanulságot és elengedni a fájó dolgokat. Jólesett. Most van vége a kapcsolatunk szerelmi részének.:)
Utolsó este Xavi főzött a családnak tortilla con patatas-t, amiért mindenki nagyon hálás volt, ő meg büszke magára. Pedig nem lánykérőbe jött, hogy levegyék egymást a lábukról a szüleimmel, de ez így is sikerült, oda-vissza. Vagy pont azért...?
Aztán kedden reggel mentünk vonattal Bécsbe, és onnan tovább Pozsonyba, estig ott is voltunk. Még sosem jártam ott, pedig elég szép a belvárosa, tetszett nagyon. Amúgy is lenyűgöznek az újdonságok...
Délután találkoztunk Xavi Szlovákiában dolgozó barátjával, aki szintén építész és szintén Xavi. két katalán Pozsonyban, haláli élmény.:))
Ez volt az a fiú, aki anno nagyarcúan közölte, hogy "time is not important in Spain" miután fél órát vártam rájuk... Most viszont lényegesen szimpatikusabb volt, odafigyelt, beszélgetett velem is, megosztottuk egymással a külhoni tapasztalatainkat... kellemes társaság volt.
Ő vitt ki minket a reptérre, ahonnan nem sokkal később Xavi hazament... És picit azért hiányzik. Mint amikor hazajöttem Barcelonából, miután megszoktam, hogy együtt vagyunk -és most kicsit azt kell szoknom, hogy már nincs velem.
Viszont szép emlékeket gyűjtöttünk, végre megismerte az otthonomat, és még jól is érezte magát -ilyen egy tökéletes vendégeskedés.:)

 Ez az a hónap, ami az éves mélypont szokott lenni általában, mindenkinél, nálam is. Még mindig iszonyú korán lemegy a nap, nincs elég fény, keveset süt a nap, minden szürke, borongós, hideg és nyomasztó, az ünnepek már elmúltak, a hétköznapok unalma őrli az embereket, és a tavaszról még álmodni sem merünk...
Én meg szárnyaszegetten itt kéne, hogy depizzek, de idén valahogy nem megy.
Nem megy, mert azért rendszeresen látom a barátaimat, néha el tudok menni moziba (főleg a jó kis oldschool belvárosi moziba, ahol még mindig csak 600 forint egy mozijegy és bár régi, nyikorgós székek vannak, de megszerettem Almodovart és jövő héten megnézem az Avatart is), olykor korcsolyázni, vagy csak sétálni egyet a harapós hidegben jól felöltözve -aztán hazaérni a jó melegbe...
És itt van unokaöcsi is sokat, megkapóan okos, tündérien csibész, és olyan dumája van, hogy az mindent visz... Ma mondta először nekem, hogy "szeretlek", vagyis három és fél év után a kapcsolatunk új fejezethez érkezett...:))
És itt voltak az állásinterjúk, az utazgatás, a fejszellőztető-bámészkodós sétálgatás Pesten, megannyi új inger -kellett már, mint egy falat kenyér...
És várom Xavit, aki egy hét múlva itt lesz, és jó lesz viszontlátni, mert kicsit hiányzik már... Végre megmutathatom neki a városomat, a környéket, beszélgethetünk, és megpróbálhatom neki elmagyarázni az új terveim lényegét...
Mert hát igen, legfőképpen azok tartják bennem a lelket, a tervek és vágyak, az az út, amire február végén rálépek, és bár kacskaringósan, de az fog engem visszavezetni Barcelonába... Persze lehet, hogy más a helyemben egyenesen visszarohanna a pasashoz, akit idénre akar magának, de ahhoz már túlkoros vagyok, hogy egy pasi miatt menjek vissza, bármennyire is hozzá húz a szívem... Az nem az én utam lenne. Nem miatta akarok visszamenni, hanem magam miatt. És ha a magam útját járva találok vissza, sokkal jobban jár ő is, én is...
Szóval január: jó sok forralt bort, forró teát és csokit, hóban sétát, fűtött lakást, forró fürdőt, jó filmeket, bekuckózást kívánok mindenkinek, és nyugodtan álmodozzunk, mégiscsak az a legolcsóbb, ráadásul legális drog!:))

ui:te jó ég, ezt tényleg én írtam? nem ismerek magamra...:)

 Dejóóó! Eper blogjában Forgószél elmagyarázta, hogyan lehet videót beilleszteni, ami eddig nekem abszolút nem ment, de most.... Köszönöm!:)

Hm, akiket esetleg az agymenéseimen kívül más is érdekelne, voltam a héten állásinterjún, egy nagyon szimpatikus helyen, egy nagyon szimpatikus munkára, ráadásul az ember, aki interjúztatott is nagyon szimpatikus volt... ráadásul éreztem, és éreztette is, hogy én is neki.:) Hétfőn hívnak, hogy mi lesz, addig nincs más hátra, mint várni, várni, még mindig csak várni... na ebben már jó vagyok.
Mindamellett az interjú valahogy helyrezökkentett bennem valamit, mert jól éreztem magam, kihoztam magamból a legtöbbet, és ha ez sem lenne elég, akkor is felemelhetem végre a fejem... Komolyan mondom, az elmúlt fél év kudarcai után már majdnem elhittem, hogy  értéktelen és semmirekellő vagyok. Csöves, ahogy egy kedvetlen ismerős mondta...
Pedig nem, és erre most ébredtem rá, meg arra is, hogy újra a régi önmagam vagyok, az a fajta, aki jó benyomást tesz másokra és bárkivel megtalálja a hangot.
Ezzel párhuzamosan valahogy újra elkezdtem beszélni rég nem látott barcelonai emberekkel, főleg Xavi volt lakótársaival, Estebannal és Javival. Jólesett, és valahogy érzem, hogy ez a nyitás feléjük meg az állásinterjú adta lökés valahogy összefügg... mintha a sebek nyalogatása véget ért volna, és átadta volna végleg a helyét az előrenézésnek... hát, ideje volt már.
Na meg ezerrel tervezek és álmodozok a tavaszról, ami bár rázós lesz, de annál kalandosabb. Nagyon készülök már, hogy megint elfújjon innen a szél... valami olyan helyre, ahol újabb lendületet vehetek, ahol új élmények várnak, és ahol végre megtalál az, amire annyira vágyom.
Szóval új év, új remények, friss optimizmus, és egyre inkább körvonalazódó vágyálmok... És már tudom, ki vagyok, mit akarok, és hogy mire vagyok képes.... jó érzés.:)

2009, főleg a vége felől nézve leginkább a konfliktusok és az exek éve volt... Jó nagy szívás, nade utólag már könnyű okosnak lenni. Tudom, hol rontottam el, és tudom, mit kell(ene) máshogy csinálnom ahhoz, hogy a rossz dolgokon változtatni tudjak. Az új-zélandi barátomtól (hííí, ha én azt egyszer elmesélem, honnan indultunk, míg most már a barátaim között tartom számon...) kaptam egy pár szót, ami szinte mantrává állt össze bennem: te döntesz, a Főnök meg szolgáltatja  a választékot.
Mert a nyavalygás semmire nem megoldás, főleg ha nem tettünk meg mindent, ami rajtunk állt és megtehettünk volna. hogy konkrét példával szolgáljak, itt van például a hazajövetelem Barcelonából. nem tudtam pontosan, mit akarok csinálni, nem adtam be a multicégekhez az önéletrajzom (kishitűség: milyen munkát is kaphatnék én ott), és amit szívesen csinálnék, azt meg elintéztem azzal, hogy hát én ahhoz nem beszélek elég jól spanyolul... na de basszus, a nyelvtudás meg kin múlik? Hát nem a gazdasági válságon, nem a sorson és nem is a körülményeken. Mi ebből a tanulság? Ha áradó folyóban vagy és a hullámok csapdosnak a fejed fölött, akkor mozdulj meg és ússz, máskülönben elsüllyedsz és cseszheted.
Szóval, kudarcok és konfliktusok. A konfliktusokat világéletemben betegesen kerültem, mert utálok ütközni (első számú félelmem, hogy nem tart mindenki olyan halálosan jó arcnak, mint amilyennek én tartom magam) de idén -úgy látszik erre az évre ez volt megírva- fel kellett vállalnom őket... A főnökeimmel (el is vesztettem az állásom, de azt gondolom, megérte), a lakótársaimmal, a volt főbérlőinkkel, az exbest friendemmel, Xavival, sőt ha meggondolom még itt a blogomon is Fülöppel, Bodzával, meg az elmebajos ismeretlen rajongómmal (aki miatt a kommentek nem jelennek meg, csak ha engedélyezem őket. persze azóta nem ír... vigasztalhatatlan vagyok) szóval szembe kellett néznem a gondjaimmal és idén esélyem sem volt megfutamodni előlük. Na de gyakorlat teszi a mestert, tán legközelebb már jobban megy... A falnál tovább úgysem lehet hátrálni, és valószínűleg amúgy sem érdemes.
Fel kellett adnom az ottani életemet, legalábbis egy időre -gondolom, ekkora tasli kellett ahhoz, hogy a hibákat módosítva pályakorrekciót hajthassak végre. Kicsit fájt (kicsit? hahaha... azóta is a sebeimet nyaldosom), de van ebben tanulság jócskán.
Volt idén szívás bőven, na.
Ami az exeimet illeti, ez a rész tartogatott meglepetéseket.
Egyrészt fene se tudta, hogy Xavi még idén átvedlik volt pasimmá. No jó, voltak ráutaló jelek, és nem is csak rajta múlt. Szóval, megint eggyel többen lettek.
Másrészt, idén -háhááá, megint egy felvállalt konfliktus- egy ex-szel sikeresen és végleg megszakítottam a kapcsolatot. Nem vagyok ez a fajta, na de ez már régen érett, ideje volt lezárni.
Viszont mert nincsen rossz jó nélkül, cserébe elkönyvelhetem, hogy a mínusz eggyel szemben plusz néggyel zártam az évet.
Ott van Ádám, és ott is maradt -bár ez nem nagy meglepetés.:) Karácsonykor még a Nagyijával meg a Papájával is beszéltem. Jó volt. Sokan nem látják értelmét a múltbeli kapcsolatok ápolásának, én nem látom értelmét a múltbeli kapcsolatok felszámolásának. A nagy klasszikus Szex és New York-ban van egy rész, amiben arról megy az elmélkedés, hova tűnik a szeretet, ha a szerelem elmúlik... Szerintem nem tűnik el... Persze az elszenvedett sérelmek és a fájdalom felülírhatja, de ha az igazi szeretet volt, nagyobb az esélye, hogy megmaradjon. És szívből örülök, hogy ezen Ádámmal túltettük magunkat.
Ott van Tábi, aki csaknem két évvel azután tette túl magát rajtam, hogy szakítottunk... És csaknem egyidőben azzal, hogy úgy döntöttem, akkor végleg elengedem és lemondok a kapcsolatunkról. Hogy nem így történt, az nekem is meglepetés volt... Azóta is azt érzem rajta, hogy olyan, mint előttem volt, és végre nem engem akar visszakapni, hanem túllépve az árnyékán (meg az enyémen) megbocsátott és elengedte a kapcsolatunk szellemét -de nem engem...
Ott van Arn, akit visszakaptam vagy hét év után, miután az exe legnagyobb mumusa voltam, így sokáig nem is beszéltünk... persze nem volt harag ennyi év után, mindig tudtunk is a másikról, csak éppen közvetlen kapcsolat nem volt köztünk... Éppen ezért nagyon jólesett, jólesik újra beszélni vele.
És ott van Xavi, aki bár friss történet, mégis a legszorosabb környezetembe tartozik még mindig -és túllépve azon, hogy még mindig felelősséget érez irántam és tán lelkiismeret-furdalása is van, azért én többet érzek ebben... Mert már nem csak az én dolgaim segítéséről van szó, de hála az égnek végre ez kölcsönös -kikéri a véleményem, mesél a saját dolgairól, satöbbi... Nem, többé nem lesz köztünk párkapcsolat vele sem, de örülök, hogy része maradt az életemnek.
És az,  hogy velük ilyen kapcsolatom maradt, az azért sok erőt ad.
Szükségem is lesz rá... Életem egyik legfontosabb éve előtt állok. Lassan konkretizálódó álmaim vannak, amiknek éppen itt az ideje, hogy valóra váljanak -pontosabban, hogy valóra váltsam őket...
Egyébként volt jó is az évben, például... például a Halloween. Hmm, naná, hogy az a szívfájdítóan vonzó pasas az oka. :)) A VOLT. A születésnapi meglepetés-bulim. A vendégeim Barcelonában -az emberek, akiket idén megismertem. A karácsonyi vacsora. A hétvége Szegeden. A búcsúbulim Barcelonában. A nyelviskolai nyüzsgés. A Costa Brava nyáron. A hóesés és a forralt bor itthon. És az, hogy még mindig sok szerettem van, akikben bízhatok, akik erőt adnak, akik társaságában az élet valahogy könnyebbnek tűnik...
Azt olvastam, 2010-ben, ami a Tigris éve lesz, gyökeres változások jönnek, és annak lesz boldogságos, szépséges éve, aki gyorsan tud ezekhez alkalmazkodni, és nyitott szívvel áll a változások elé... Hát, azt hiszem, ez nekem szól... várom a változásokat, és élni fogok a lehetőségekkel. Az alkalmazkodásra pedig 2009 tökéletesen megedzett...
Szóval, kalandra fel, és boldog új évet nektek is!

 Kicsit álmos vagyok, de azt hiszem korántsem annyira, mint Ancsa és Linda, akiknek ma dolgozniuk kellett...:)
A tegnap esti karácsonyi vacsora nagyon jól sikerült, híven a vodás hagyományokhoz nagyon jót ettünk (bár a tenyérnyi tarjával nem tudtam elbánni durván egy óra alatt sem), nagyon jókat ittunk (bodza- és körtepálinka, na meg szóda, szóda, szóda... azt hiszem, most sem álltunk meg nyolc pálesz alatt), és nagyon jót beszélgettünk, rengeteget nevettünk és még ajándékot is kaptam.:)
Hajnal kettőig tartott a dínom-dánom egy kellemes hazasétával levezetve a decemberi fagyban, jááááj... Bár a friss levegő talán nem is ártott ilyen mennyiségű szesz után, még ha berúgni nem is rúgtunk be.
Mindenesetre jó volt végre együtt lenni velük és beszélgetni kicsit mindegyikükkel, beleértve az exfőnökömet is, mert őt látom legritkábban. Valahol azért jellemző a cégre, hogy két exkolléga és két jelenlegi alkalmazott ült ott... hát nagyjából ez megmutatja, mennyit jelentett ott dolgozni és hogy éreztük magunkat azokban az években... Nekem azóta is emléktolulásom van, ha a boltról kérdeznek, na persze három és fél év hosszú idő...  szerettem ott dolgozni, és ez nem annyira az ügyfelek, semmint a kollégáim és a főnököm miatt volt -bulik, kaja, pia, nagy lelkizések, jó sztorik, rengeteg poénkodás...
Éjfél után még sok érdekességet megtudtam -ezúttal- a negyvenes férfiak lelkivilágáról (a szerdai harmincas pasi-lélek kurzus folytatásaként?), mivel ex-főnököm egyik ismerőse enyhén szétázva megörvendeztetett minket a válása és a hozzá költöző kamaszkorú leánygyermeke nevelési nehézségeivel, szóval meg kellett állapítanom, hogy a harmincas pasik ugyan rém bonyolultak, de a negyvenesek aztán meg hajjaj... elváltak, gyerekük van, sárkánynak hívják a kolléganőiket, és eláznak a céges partin, ahol aztán nagyjából vadidegen társaságra loccsantják a lelküket. Mindamellett nem tett rossz lóra, mert a lányok ellátták őt is bölcsességgel és jótanáccsal, amitől kissé megrogyott, ám voltaképpen hálásnak tűnt.
Ha már jótanács, én is kaptam Ancsától egy újabb okosságot, amit megfontolva most azért lenyugodtam: ami a tiéd, az a tiéd, akármi is történjék, ha meg nem a tiéd, ha megfeszülsz sem lesz az... Kicsit keserű, de nagyon igaz. Ennek meg az álmosságnak köszönhetően ma nagyon lazán álltam a szerelmetes pasasomhoz, inkább ő tűnt idegesnek, mert facebookon és msnen is rekedtre kiabálta a torkát utánam -na persze szólongathatott, épp a konyhában teszteltem az idei tojáslikőrt anyámmal. És a minőségbiztosítás során az ellenőrzés ugye nagyon fontos feladat...:)
De azért beszéltünk, rákérdeztem, meglátogat-e januárban, amit még nem tudott megmondani munkaügyek miatt, viszont a kérdésemre, hogy mikor tudja meg, azt felelte, még a hó vége előtt. Ami relatíve korrekt dátum. Nem várom, hogy igent mond (bár ha jön, az azt jelenti, csak a paranoiám játszott velem), és most érzem, hogy a nemet is el tudnám fogadni -akkor szépen lemondok róla, aztán majd ha visszamegyek, lejátsszuk a partit szemtől-szembe... és ott mondjon nemet, ha tud.:)
A hóesés, a tegnapi jó társaság és a tény, hogy tesóm egy fél óra múlva hazaér a kis csupival egészen lenyugtattak... Minek az idegbaj?
És eszembe jutott egy régi vicc:
-jön a karácsony!
-nem baj, majd félreállunk!
De nem állok félre, jöjjön, aminek jönnie kell... :)

...avagy tavaszi nagytakarítás télen...

Az úgy volt, hogy a pasas, aki mostanában megdobogtatja a szívem (basszus, ha csak rágondolok is belém mar, mennyire szívesen lennék vele, holott alig ismerem, alig voltunk együtt, és sokkal inkább csak impresszióim vannak róla, semmint tudásom... ráadásul a kapcsolatunk a távolság miatt csak papíron működik, hüpp, hüpp...) két napig nem jelentkezett, amitől amúgy is hangulatingatag lévén tökéletesen befordultam -de úgy ám, hogy még sírtam is, holott tudtam, hogy nem halt még, és valszeg jelentkezni fog, és két nap semmi... Nem hát, mihelyst jelentkezett, virágba borultak a fák és rózsaszínen virult az amúgy szürkésfekete világ. Akkor aztán abbahagytam az exnői skubizását fészbúkon, nem néztem meg, mikor, kihez kommentelt utoljára és más neurotikus viselkedésformák, amik alapból nem jellemzőek rám -de most nem vagyok kifejezetten önmagam... És a saját önbecsülési szintemet is jól jellemzik ezek az ostoba ténykedések.:(
Aztán elfoglaltam magam, nekiálltam a Nagy Lomtalanításnak, amit anyám első körben interaktív őrülési jelenettel honorált, tekintve, hogy szive szerint mindent megtartana, ami "jó lehet még valamire", én meg ugye ennyi költözésen túl már úgy vagyok vele, hogy kacatokat nem őrzünk, és a "valamire jó lesz még" általában soha, semmire sem lesz jó. Szóval nekiálltam, és a körülbelül tizenöt cipősdobozba zárt múltam szelektálásával kezdtem, elöl járva a jó példával... Második körben már csak a kidobott kacatok visszagubizását kellett megakadályoznom. Azt hiszem, harmadik körben már talán hálás is lesz azért, hogy felszámoltam a szobámban a dobozokból emelt ganédombot. Vagy nem. :)
Levelek, képeslapok, vacak kacatok, fotók, kamaszkori sosem-befejezett történetek és naplók... Ékes bizonyítékai annak, hogy bizony voltam én is tinédzser, és bizony már akkor is grafomán voltam.
Sok emlék eszembe jutott ismét, és ehhez nem is kellettek tárgyak -nyugodt szívvel dobtam ki mindent, ami már nem fűz senkihez. És csak azokat tartottam meg, amik a jelenemhez, jövőmhöz köthetőek -a befejezett múltat lezártam, emlékeit őrzi a naplóm, ha esetleg újra ki akarnám nyitni azt a palackot, ahova a kamaszkorom szellemeit zártam.
Furcsa érzés volt -valahogy mindig úgy rémlik nekem, hogy folyton a nővérem szellemével kellett viaskodnom a gimnáziumban. Ő ismert volt, folyton szervezett, pörgött, forgott, én meg valahogy az árnyékába szorultam és mindenki csak az ő húgaként jegyzett meg... De ahogy nézegettem a leveleket, leírásokat, úgy tűnik, pont ezért váltam nyitottabbá és kerestem olyan megszállottan a saját utamat, a különbözőségeinket... hát igen, teljes siker: ma már nem is hasonlítunk.:)
Egyébként, ha ezzel a szobával végeztem, folytatom a fürdőszobával, aztán jöhet a konyha... a karácsonyi sütiken kívül nagyrészt ez lesz a karácsonyi ajándékom a családnak. Rend és tisztaság, éljen a lomtalanítás!

 A szerelmi tébolyért felelős vegyületek... Hát akkor, miután az ember lánya fél éjjel beszélgetett pár napja egy számára oly kedves hímnemű lénnyel, aki kifejtette, hogy kicsivel fájdalmasabb beszélni kétezer km távolságról, mint nem beszélni inkább egyáltalán, két napig mélyen kussol, szóval mi felelős az ezért kiváltott érzésért? Azt sem tudom, él-e, hal-e... S mert kapcsolatunk jócskán titkos, sanszos, hogy ha valami történik vele, én leszek az utolsó a bolygón, aki megtudja.
Mit érzek?
Haragot. Mert értek a szóból, s nem kéne eltűnnie, ha nem akar velem beszélni -csak lássam, hogy még él.
Aggodalmat. Mert nem tudom, mi a fészkes rohadalom van. Vele, velünk, egyáltalán.
Félelmet. Mert nem akarom elveszíteni, ahhoz máris túl fontossá hízott a szívemben.
Bosszúvágyat. Mert utálom, ha játszmáznak velem, köntörfalaznak és/vagy nem beszélnek nyíltan.
Bizonytalanságot. Mert nem tudom, mit higgyek...
És valahol a cinizmusom azt mondja, hogy túlspilázom az egészet, két nap nem a világ vége, és egyébként is. Francba a szerelemmel, amitől így elhülyül az ember...
Mindamellett több jó okom is van nemheppinek lenni.
Vasárnap vár rám egy találkozás, valakivel, akit úgy hívok csak némi keserűséggel, hogy az ex-best-friend... És miután természetesen most sem volt egyszerű összehozni a találkát ("sokáig dolgoztam ma és menni akarok haza", "aznapra még nem tudom, mi lesz a programom", "még dolgozom"), végül most vasárnapra esett a Nagy Találkozás ezzel a Nagyon Elfoglalt Vagyok kisasszonnyal.
És elbizonytalanodtam.
Fűben ülő apró fehér nyuszi legyek, ha tudom, miért is akartam vele ennyire találkozni.
Hogy mit érzek? Hogy elgyávultam. Muszáj levezetnem, miért szeretném látni, és főleg: mit várok ettől az egésztől?
Mert valamit nyilván várok, ha képes vagyok heteket várni és nyelni egyet, kettőt, hármat, két miért nem jó ma-magyarázat közben, majd belemenni egy ellenségesen ("remélem nem csak azért akarsz velem találkozni, hogy az üres óráidat kitöltsem") összehozott randevúba.
Szóval: miért is?
Mert nem láttam csaknem öt hónapja, és akkor is úgy váltunk el, hogy ha nem is haragban, de sértetten. És aztán bezártuk a kapukat, be is reteszeltük. Én nem tudok az ő életéről, ő nem tud az enyémről. Olykor beleolvasott a blogomba, de ez sem mérvadó, hisz innen is fajsúlyos dolgok maradtak ki -éppen hogy kettőnk konfliktusa is. Holott már réges rég ki kellett volna írnom magamból.
Szóval két sértett ego találkozik, bár van egy csöppnyi lépéselőnyöm, hisz utoljára másfél hónapja megpróbáltam leírni neki, mi az, ami engem bántott, s válaszként jó lett volna megtudni, őt mi bántotta -mert a nyáron kapott magyarázat részint zavaros, részint pontatlan, harmadrészt pedig elfogadhatatlan és érthetetlen volt számomra.
Szóval én már talán tisztáztam, mi fájt nekem ebben a zavaros históriában, amiben szerintem főleg ott rohadt meg az egész, hogy rivalizálni kezdtünk egy olyan helyzetben, amiben nem voltunk riválisok, és amiben vetélkedésnek helye nem volt. Ő buta volt belátni, hogy én nem vagyok konkurencia, és én buta voltam belátni, hogy az érzéketlen őszinteséggel egy érzékeny lelken súlyos sebeket lehet ütni. Magamból indultam ki, a saját érzéseimből, a saját reakcióimból, a saját elvárásaimból. Nem kellett volna.
Azt hittem, majd elmúlik, majd megbeszéljük, majd túllépünk rajta.
S hogy nem így lett, tán nem csak az én hibám.
Inkább nem beszéltünk, s kizártuk egymást az életünkből.
És most is úgy találkozunk, hogy érzem a feszültséget a levegőben. A bizalmatlanságot. Hát ez meg mit akar tőlem? Ezek után? Na kíváncsi leszek...
És tényleg, mit is?
A barátságunknak tartozom ezzel a körrel, azoknak az éveknek, amikor teljes és nyitott szívvel fordultunk egymás felé? Vagy magamnak, a saját lelkiismeretemnek, hogy ezzel a lépéssel elmentem a végsőkig? Hogy megtettem mindent?
Vagy a tanulságot akarom, hogy továbbléphessek? Tudni, mit hibáztam, hogy többé ne essek ebbe a csapdába? Megérteni, miért történt mindez?
Helyrehozni a helyrehozhatatlant?
Vagy csak helybemenni a pofonért? Mert egyelőre a baljós előjelek csúnya csalódást vetítenek előre. És nem tudom, mi fog történni, de félő, hogy semmi. Igen, ez a legnagyobb balsejtelmem.
Elmegyünk, beszélgetünk, mint két idegen, elmondjuk, mi történt velünk, de az érzéseinket nem osztjuk meg... Előadjuk a kedvenc szerepeinket -ő a Nélkülözhetetlen, Folyton Pörgő Istennőt (voltam biciklitúrán, heti kétszer táncolok, napi tíz órát dolgozom, na meg van valaki most az életemben, egyszerűen nincs is szabadidőm), én meg a szokásos Iszonyú Tapasztalt Nagy Kalandort, aki keményen, de lazán viszonyul az élet dolgaihoz (ja igen, szerelmes is vagyok egy ultrajó pasiba, de haza  kellett jönnöm -én akartam így, és hát úgyis visszamegyek nemsoká). És nem fogunk szót ejteni a  félelmeinkről, a kudarcainkról, gyengeségeinkről, egyszóval semmiről, ami sebezhetővé (egyúttal emberivé és szerethetővé) tehetne minket. És a végén elválunk, mint két idegen, abban az illúzióban, hogy legalább már beszélő viszonyban vagyunk egymással -holott egy centit sem engedtük közelebb a másikat, és a végén megkeseredik a nyál a szánkban...
Szóval, mit várok?
Őszinteséget... Azt, hogy erről a holtpontról valamerre mozduljon a kapcsolatunk, hogy beszéljük meg, valljunk színt, bocsássuk meg, amit lehet, és engedjük el, amit nem... Ezt várom és remélem. És ha ez sikerülne, már elégedett lennék...

 Hálátlan lennék? Talán... Bár ez így, ebben a formában nem igaz.
Nem felejtettem el, honnan jöttem, csak... "kinőttem a várost"?
Hétfőn megejtettük szokásos lájtos piálós esténket egyik kedvenc barátommal, ami az időre való tekintettel részemről forralt bort takart, és akkor azért megéreztem, hogy a családtagjaimon túl van legalább két ember, aki ideköt. Akiket szeretek. (a legalább kettő azt jelenti, hogy ha elkezdenék számolni, sokkal több is lenne) Hát igen, van egypár hasonszőrű "szabálytalan" életű barátom. És vannak "szabályosok" is. Jó példának.:)
És hár Sopron... ha nem befordulok, hanem ki, akkor én is tudnám sorolni: az ismerős arcok, a színes falevelek, a cukrászdák finom süteményillata, a szelíd őszi napsütés, a jólöltözött idős hölgyek parfüm- és krémillata, a jóleső beszélgetések a barátokkal, egy ölelés, egy érintés, egy mosoly -személyesen... sokat ér. Rengeteget.
Eper blogjában olvastam egy idézetet a nők lapjából, ami arról szólt, hogy becsüljük meg, amink van, nem is olyan kevés az! Továbbá külföldön sincs kolbászból a kerítés. Igen, hajlandó vagyok mindkettőt aláírni.
Viszont azt gondolom, tudnunk kell, mit akarunk, és miről vagyunk hajlandóak lemondani érte. Aki ismer közelebbről Mérlegeket, az tudja: a Mérleg utál lemondani, mindent akar, és iszonyú dilemmái vannak ezzel kapcsolatban -mert mindent sajnos nem kaphatunk meg. Hülyén is nézne ki.
De ha nem tanulunk meg lemondani, választani, dönteni és elengedni, akkor soha nem leszünk boldogok. Mert bármit választasz, azzal lemondasz egy másik lehetőségről. Csak azt kell tudni, melyik a jobb és melyik a rosszabb választás.
Ha külföldre mész, több fizetésed lesz, magasabb életszínvonallal, olyan körülmények között, amik itthon -egyelőre- fájón távoliak. És most egyszerű dolgokról beszélek, úgymint nem gondolkozol azon, megengedhetsz-e magadnak még egy pár cipőt, egy koncertet, vagy egy utazást... Ezzel szemben itthon vannak a családtagok, barátok, a jól megszokott, ismerős közeg, ahol az anyanyelveden szólnak hozzád és olyan puha fészekmeleg van... Mindenkinek saját döntése, itt vagy ott jobb-e neki, van választása. Nem vagyunk egyformák, tehát nyilván nem ugyanaz jó nekem, ami neked vagy neki.
De abban tökéletesen egyetértek Meemeevel, hogy korántsem fejestugrás a ridegségbe, ha megváltoztatod a helyet, ahol élsz.
Persze semmi sem lesz ugyanaz és ugyanolyan.
De előbb-utóbb ott is lesznek szomszédaid, ismerőseid, barátaid, ha nem zárkózol be siratni az addigi, jól megszokott, bejáratott kis életedet.
Ha nem teszed boldogtalanná saját magad az elveszett (vagy időlegesen nélkülözött) dolgokkal.
Mert a legnagyobb hiba az életben a hiányok dédelgetése. Siratni azt, ami nincs. Csernust idézve: lehet siratni, de attól még nem lesz!
És ha nem találjuk meg az adott hely, adott idő örömét, a magunk kedvteléseit, ha nem vagyunk nyitottak az újra -új kapcsolatokra, új szépségekre, új kihívásokra-, akkor a világ mindig szürkének és tökéletlennek fog tűnni. Mindig és mindenhol.
Mert valami mindig hiányozni fog.
Itthonról a régi barátok, onnan az élhető élet.
Na?
Pedig egy mosoly mindenhol ugyanazt jelenti.
És még valami. Ha valaki a barátod, az a barátod marad akkor is, ha kétezer kilométerre laksz és évente kétszer lát. Akkor is, ha nem beszéltek minden nap, akkor is, ha csak lóugrásban tudtok egymásról. De gondol rád, te gondolsz rá, és tudod, hogy ott van -akkor is, ha nem tudod megfogni, ha nem hallod a hangját, csak érzed a lénye lenyomatát a lelkedben.
És lesznek új barátok is, mert mindig lesz valaki, akivel egy nyelvet beszéltek, akkor is, ha máshol nőttetek fel, más utakon jártatok -de az utak olykor a legváratlanabb helyeken keresztezik egymást...
Szóval pánikra semmi ok. Az újdonságok nem csak elvesznek, hozzá is adnak. Csak azt kell eldönteni, vajon neked melyik a több, a jobb. És aztán elengedni az addig szorongatott kapaszkodót, kinyitni a szemed a víz alatt is, és menni a sodrással...
Igen, lehet, hogy átutazó vagyok, még mindig...
De tudod, mit, Ancsa? Igazad van... nem először. Miért ne érezhetném jól magam itthon addig is?:)

Ma kerítenem kellett egy cipészt, mert a csizmám cipzárját megint kiszakítottam, és még mindig nem akarok újat venni. Miből is tenném?
És először azon paprikázódtam fel, hogy a legutóbbi pipész ajtaján két hét munkaidő volt kiírva, mert basszus, hol élünk, ahol két hét tellik el, míg cipzárt cserélnek egy csizmában? Aztán azon, hogy Anya magyarázni kezdte a másik cipészt, hogy kinek a kije, ami engem mondjuk speciel minimálisan sem érdekel.
És akkor az jutott eszembe, hogy én itt nem tudnék élni. Megfojt ez a kisvárosi közeg. És rögtön el is szégyelltem magam ezért. Soha nem akartam olyan lenni, aki nagyképűen hazajön, hogy élt már világvárosban, és semmi sem jó neki, ami azelőtt az ő élete is volt...
És tessék, most itt vagyok. A novemberi időjárás teszi, a szülői házban töltött idő, vagy a barcelonai pasas hiánya?
Még Barcelonában voltam, mikor megfogalmazódott bennem, hogy inkább vagyok nagyvárosi senki, mint kisvárosi valaki -és most kissé ijedten próbálom megfogalmazni magamnak, mi is a baj a várossal, ahol felnőttem, ahonnan elszöktem, ahova visszatértem, de nincs maradásom...
Vajon tényleg csak az, hogy az ember mindig "szem előtt van"? Hogy mindenki ismer mindenkit, hogy mindent tudunk egymásról? Hogy nincs titkunk egymás előtt?
Hogy mindenki tudja, kik a szüleim, ki a főnököm, ki a szeretőm?
Hogy mindenki tudja, hol a helyem a kisvárosi viszonylatban, mire vittem, kik a barátaim, melyik a kasztom?
Vagy csak az zavar, hogy ebben a közegen érzem csak igazán, hogy hol is tartok az életben, másokhoz viszonyítva? Itt olyan szabályos minden: felnősz, befejezed az iskolát, dolgozol, férjhez mész, gyereket szülsz...
De mi van ha az életed nem szabályos, ha közel a harminchoz még az utadat keresed, és ha egzisztenciálisan a startvonalon toporogsz?
Akkor bizony kilógsz.
Egy nagyvárosban pedig nem. Ott van minden, és hogy nem vitted semmire, az a saját felelősségedre történik, nem hozzák összefüggésbe a szüleiddel, egyéb kapcsolataiddal. Magad vagy a magad bajának okozója.
Talán ez hiányzik nekem egy kisvárosból. Hogy elbújhassak, hogy magam nézhessek szembe a gondjaimmal, hogy magam vállalhassam a felelősséget a tetteimért, az életemért, mások ítélete és véleményformálása nélkül.
Persze utóbbi nyilván csak egy illúzió, hiszen mások véleménye mindenhol ott van, "más rendes ember" mindenhol van, akihez viszonyítani lehet magunkat.
Talán az a bajom, hogy másokat nem akarom, hogy másokhoz viszonyítsanak.
Mert attól tartok, az megingatná a hitem saját magamban...
Aztán a lakótelep végében találtam egy cipészt... csütörtökön mehetek a csizmámért.

...vagy hol...?

Folytatva a történetet, főleg a magam kedvéért azért leírom, mi történt még ott az utolsó napokban.
Xavival szakítottunk, ami javarészt némi durcával kevert meglepetésként és komoly felszabadításként hatott rám. Hirtelen olyan könnyű lett minden -és hirtelen mégis nehéz lett a szívem.
A Halloweent azzal a pasassal töltöttem, akivel szerettem volna -Barcelona legjobb szingli pasijával, és az éjszaka varázslatosan telt. Nem is annyira az események szempontjából, mint inkább érzelmileg, egyszerűen feltöltött és megadott mindent, amire addig nagyjából hiába ácsingóztam a dupla Bak katalánom mellett. Mielőtt megkérdeznétek: mindezt úgy, hogy nem kettesben töltöttük, hanem a barátaival....:)
És hogy kiderült, ilyen pasik is léteznek ebben a városban, már tudtam, hogy nagyon fog nekem valaki hiányozni, ha visszamegyek a ködös, nyirkos, hideg, esős magyar novemberbe...
Az utolsó napokon viszont nem volt időm szomorkodni, megpróbáltam mindenkivel találkozni, a búskomorság ráér később jeligére.
Xavi nagyon kedves volt (gondolom főleg a lelkiismeret-furdalása miatt), sokkal figyelmesebben is bánt velem -persze tudom én, hiányzom neki, hiszen szeretett, szeret, még ha nem is "úgy", de azért egy év hosszú idő.
Az utolsó előtti napon elbúcsúztam a pasastól, akibe majdnem vagy egészen? de szerelmes vagyok, vagy tudnék lenni... Bárha kapnánk még egy esélyt, hogy folytassuk... De ha csak ennyi volt is bőven megérte.
Az utolsó napon Xavi elvitt a Güell parkba és a sárkányos kapuhoz, meg fel a Tibidabora -aztán találkoztam Enivel ebéd után, és bekerekeztem a városba sétálni egyet még Krisztivel. Elmentünk a gótikus negyedbe, ami a kedvenc helyem, és beengedtek ingyen a katedrálisba is... Visszafelé egy hamburgi, de olasz származású sráccal beszélgettünk egy fél órát, pusztán mert barátságos volt, és mert jólesett valakivel angolul beszélgetni. Meg szeretek barátkozni, de ez gondolom nyilvánvaló...:)
Azután este átjött Marie, hozott egy üveg bort és egy zacskó chipset, és bár úgy volt, elmegyünk valahova, a konyhában olyan vidám traccsparti alakult ki, hogy nem mentünk sehova, csak pizzát venni a szemközti pizzériából. Ott volt Xavi és Javi, a perui lakótársa, és átjött David is elbúcsúzni -aminek örültem, mert ő volt a kedvencem a katalánok közül.
Csütörtökön aztán Xavi vitt ki Gironába a reptérre -és kivételesen komolyan vette a bolondériámat, hogy el akarok búcsúzni a tengertől, úgyhogy megállt a tengerparton és megvárta, amíg megígértem pár dolgot a kedvencemnek.
A szülőknek küldött velem turrónt, és megígérte, hogy meglátogat. Furcsa érzés volt, hogy ő tett fel a gépre. Mintha csak pár napra jöttem volna el, és mintha nem is szakított volna velem egy hete....
Pozsonyban Ádám várt -milyen ironikus...
Aztán pénteken felmentem Pestre a nővéremhez, és csak tegnap értem vissza. Pesten keresek munkát, amúgy egész héten az unokaöcsimre vigyáztam -tüneményes, piszok okos, klassz kis krapek...:)
És találkoztam rég nem látott barátaimmal, meg sosem látott újakkal... megmelengették a szívemet.
És megint egy új város, megint egy új helyzet, megint egy új kaland...
És persze megfáztam, most megint frankó basszbariton hangom van, fáj a torkom, és szerdán lázam is volt -igaz, másnapra már csak hőemelkedésem volt, úgyhogy elkönyveltem, hogy ez nem tartozik dokira, csak rám. Most itthon leszek egy hetet, aztán csütörtökön Ádámmal tartok Szegedig (addigra meggyógyulok), és vasárnap visszatérek a fővárosba.
Ahol nincs tenger, sem napsütés, három napból kettőn esik az eső, nagykabátot kell hordani, tele van hajléktalanokkal és nyomorult emberekkel és 1800 km-re van a pasas, akivel szívem szerint együtt lennék.
Viszont az anyanyelvemen beszélnek, tele van barátokkal, az idegenek is általában barátságosak velem, van egy gyönyörű folyója, és ha kisüt nagynéha a nap, sehol sem szebb az ősz, mint itthon, a tarka falevelek és bogyók között a Margitszigeten....
És úgyis visszamegyek tavasszal Barcelonába.

No, megint jött egy csomó komment, gyanúm szeint ugyanattól a személytől, amiket kigyomláltam -egy részét most visszaaktiváltam, pusztán a következetesség végett, mert ezek mondjuk legalább a blogom bejegyzéseiről szólnak, hadd maradjanak.
Sajna, a nyilvánosság átka, hogy olyanok is olvasnak és kommentelnek, akikhez -ha lenne választásom- nem is szólnék.
Tökmindegy, tökjó, paliravett, titok, tutyimutyi, fújjj és egyéb neveken érzésem szerint ugyanaz az ember fut -amennyiben nem, annyiban elnézést kérek a kivételtől, hogy egy kalap alá vettem ezzel a személlyel.
Mindamellett ismételten megjegyezném, kedves akárki, hogy ez az én blogom, és ha csak azért kommentelsz, hogy engem égess, az saccperkábé olyan tahóság, mintha eljönnél hozzám vendégségbe, aztán a szőnyegre ürítenéd a béltartalmadat.
Menj, csajozz (pasizz?) be, sportolj, keress barátokat, írj saját blogot, ja és ha ismersz, és mindenáron kommunikálni akarsz velem, ott az iwiw, facebook, gmail, a telefonom... Engem még mindig megtalált, aki keresett.
Bár azt nem ígérem, hogy nem fogok orvoskézre juttatni, ha megkeresel...

Gyújtottam gyertyát, ha csak itt a szobámban is, mindazokért, akik már nincsenek köztünk. Papa, Dédi, Béla bátya, Tóth Papa és Mama...
Remélem, békét találtatok odaát...

 Hát, ahogy megírtam az előző bejegyzést és leültünk vacsorázni, Xavi megkérdezte, mi bajom, mire azt mondtam, sokminden, de legfőképpen az, hogy rohadtul egyedül érzem magam vele. Mire rámnézett és azt mondta, ne haragudjak, de mi annyira különbözőek vagyunk, és valszeg nem egymásnak lettünk teremtve.
És ő már nem azt érzi, amit annak idején.
Hát igen, hol vagyunk már attól, mikor bejött a hostelbe egy doboz csokit rejteni a táskámba karácsony előtt... Vagy amikor sms-t írtunk pusztán csak azért, mert eszünkbe jutott a másik... Hát ennek vége.
Kissé meglepődtem azért, valljuk be, nem sokszor szakítottak velem -viszont ha meggondolom, egy ideje már azt kívántam, bárcsak kikerülhetnék ebből a kapcsolatból lehetőleg úgy, hogy ne okozzak fájdalmat. És a kívánságom teljesült.
Persze szomorú vagyok kissé, de azt hiszem végső soron jobb ez így és most.
Szóval... facér lettem, jövő csütörtökön megyek haza, és bárhonnan nézem, már nem Xavi lesz az elsődleges szempont a visszatérésre...

Hát lezajlott, a javával megvolnánk. Holnap már csak a Kornélnak szánt cuccokat kell elvinnem az ő lakásába, aztán a szárítót meg a száradó ruhákat ide Xavihoz, kitakarítanom a szobát és ennyi.
Végre. Vége.
És úgy tűnik képtelen vagyok hiszti és agresszió nélkül kezelni a nagyobbacska adag stresszeket, mint ez a költözés volt. Lehet, hogy drámaian hangzik, de vállalom.
Nem tudom, hova  tartunk Xavival. Nem tudom, hogy ha visszajövök, akkor folytatni akarom-e ezt. Illetve: ezt, így, ebben a formában biztosan nem.
Ádámmal az volt a gond, hogy bár a jövőt tisztán láttam, vele, a jelen valahogy mégsem volt az igazi. Xavival a jelen oké, de a jövőt nem látom. Van egyáltalán olyanunk? Most úgy érzem ezer sebből vérzik a kapcsolatunk, és ezt nagyon nehéz volt belátnom, mert marhára fájdalmasan érint engem is...
Nagyon sok sérelmem felgyűlt bennem mostanában, és hirtelen most zubogott elő mind, amikor a második kört sétáltuk az én lakásom és az ő lakása között, a cuccokkal, mikor megjegyezte, hogy ezt okosabban is lehetne csinálni, mert hogy nem zártam le a dobozokat és nem mostam el a kiürült konyhai tárolóedényeket, és jobban kellett volna az egészet szervezni. És mert fáradt vagyok (napok óta nem tudok normálisan aludni, éjjel felébredek agyalni, aztán hajnalban visszaalszom és egész nap nyúzott vagyok), kijött belőlem az agresszív állat és megkérdeztem tőle, hogy ugyan milyen alapon kritizál, amikor mindössze annyit kértem tőle segítséget, hogy hozzon át két darab kartondoboznyi cuccot. Ő meg csak csodálkozott, hogy miért vagyok ideges. És most elkezdett az agyam azon pörögni, hogy még mindig ugyanazok a sérelmek tartanak fogva: a hirtelen rájövő egyedül akarok lenni-roham, amikor az ember hülyén és fölöslegesnek érzi magát, mert a kedvesének "nem az jelent egy párkapcsolatot, hogy folyton (értsd: kétnaponta) együtt legyetek". Legyünk kevesebbet együtt. Mert ő így akarja. Hogy én mit akarok, az tök mellékes.
És hogy a szüleivel még egy év után sem találkoztam. Az összes eddigi pasim szüleinek be lettem mutatva, pár hónap múltán, jó, persze, ők magyarok voltak, és tény, hogy katalánul nem beszélek, és a spanyolom is csak felületes csevelyre alkalmas, de attól még pusztán a szándék is jólesett volna, hogy szeretné, ha találkoznék velük. Vagy talán enngem véd ezzel? Nem tudom. Mégis...
És ez a költözés. Nem kértem segítséget, és nem vagyok persze nagy hős, hogy össze tudtam pakolni a cuccaimat kartondobozokba, tudom... mégis: milyen más érzés lett volna, ha  legalább megkérdezi, kell-e segítség... Jó, persze, néma gyereknek anyja sem érti a szavát, és nem kértem semmit, bedobozoltam, megcsináltam, hat dobozból hármat áthoztam magam, a negyediknél Kornél segített... És fáj mindenem, a kezemtől elkezdve a karjaimig a derekamon át a szívemig minden, de megcsináltam, bravó, nagylány vagyok... Mégis...
És jólesett volna, ha öt nappal a hazautazásom előtt nem megy haza a szüleihez hétvégére. Persze, el tudom magam foglalni, elmegyek bulizni, és utána még lesz négy napunk együtt... Mégis...
Mégis...
Egyedül csináltam ezt is. Mint annyi minden mást.
És egyedül érzem magam. Rohadtul egyedül, a párkapcsolatomban.
És az nagyon nincs így rendjén.
Nem tudom felmérni, másokhoz képest milyen nagyok az érzelmi szükségleteim.
Lehet, hogy irreálisak az elvárásaim...
De nekem nem elég tudnom, hogy a másik szeret. Érezni szeretném...
Nekem nem kell virágcsokor, moziba meg étterembe hurcolászás, nem kell ajándék, és nem kell velem lenni éjjel-nappal.
De ha valaki velem van, akkor azt várom, hogy igazán velem legyen. Teljes szívből.
És az kell, hogy érezzem, hogy fontos vagyok neki, hogy számíthatok rá, ha kell, ahogy én is ugyanezt próbálom éreztetni és mindig itt vagyok, ha kellek.
Hogy ne érezzem magam egyedül.
És igen, ezeket el fogom neki is mondani. És alszom még egyet rá, mert lehet, hogy csak a fáradtság miatt látom ennyire sötéten a helyzetet. Vagy a közelgő hazautazásom miatt.
De az élet túl rövid ahhoz, hogy ne boldogan teljen, hanem boldogtalanul múljon...

 De olyan vihar előtti. Semmi dolgom, csak álláshirdetésekre elküldeni az önéletrajzom, neten lógni, zenét hallgatni, nagynéha kikukkantani a megint szép októberi napsütésbe, feltölteni az akkujaimat...
Este megyünk cirkuszba, illetve cirkuszi előadásra, mert Marie argentin barátja ezt tanulja, és lesz egy előadásuk akrobatákkal és szuperhősökkel. Marie hívott, és én egyből igent mondtam.
Jövő héten már kicsit több lesz a dolog, dobozokat kell szereznem és összepakolnom, Xavi lehet, hogy hazamegy halloweenre (mindenszentek az, tudom én), tehát a költözködést mindenképpen le kellene tudni hét közben. És persze kiméricskélnem, mennyi is pontosan az a 15 + 10 kiló, amit haza tudok vinni magammal.
És még szeretnék mindenkivel találkozni, ha lehet.
Még van tizenkét napom. Aztán így vagy úgy, lezárul egy fejezet, hogy tovább írhassam a történetem.
Csönd van. Mint minden, ez is csak átmeneti. És nagyon várom már a folytatást.

Bakony és jégkori
Zeg és házipálinka
Budapest és véreshurka
Bécs és málnás puncs
Sopron és forralt bor
Szeged és kézilabda és Tisza és ágyas és...
és zserbó
és madártej
és tejföl tejföllel!:))

...férfiutáló bejegyzés, szigorúan feszültség levezetése céljából...

Az én deli szép kedvesemtől kedd reggel még határozottan úgy váltunk el, hogy akkor holnap, szia, csók. Este se kép, se hang, írtam neki sms-t, hogy jó éjt, holnap mikor találkozunk, meg más ilyenek. Semmi válasz. Szerda reggel megcsörgettem, hogy él-e még, mire jött egy email, hogy ne hívjam, mert nincs erre pénzem, és ő sem hív, kommunikáljunk emailben, és ő olyan, de olyan elfoglalt, hogy inkább ne találkozzunk ma. És egyébként is, neki pihennie kell.
Mondtam heh? de amúgy maga az ötlet roppant praktikus, mert mailben érintkezve legalább fel sem fog tűnni, ha lelépek haza.
Szerda este aztán beszéltünk, legalább neten... Közölte, hogy neki az nem egy párkapcsolat, hogy folyton együtt legyünk, és amúgy is együtt voltunk egész hosszú hétvégén. Ahhha, csak épp ki sem mozdultunk a lakásból, és szerintem többet beszéltem egy barátommal msn-en, mint amennyit vele, mert tanulnia kellett -és persze ezt elfogadom, és néha nekem is szükségem van egyedüllétre, de számomra meg nem abból áll egy párkapcsolat, hogy akkor találkozunk, amikor neki szüksége van rám. És igen, most speciel szükségem lett volna némi odafigyelése -amit végül megkaptam mástól, de attól még ott van a kín, hogy az én érzelmi szükségleteimre széles ívben köpve vagyon.
Önzés, vagy csak egyszerűen fel sem fogja, hogy ami számára teljesen logikus, racionális, és ebből kifolyólag elfogadható érv (dolgozik, koncentrálni akar a dolgaira, ergo egyedül akar kicsit lenni), az egy női lény számára -érzelmi alapon- nem elfogadható? Mert ha neki szüksége van rám, én ott vagyok, ha nincs szüksége rám, távol maradok és befogom a szám, de ha nekem lenne szükségem rá, amikor neki nincs épp szüksége rám, akkor mi van?
Mi lenne, idomulok, és megpróbálom neki újfent elmagyarázni, mitől olyan rohadtul fájdalmas, valahányszor derült égből becsap a félévenkénti "egyedül akarok lenni" dilije. Állítólag megértette, hogy mégis mitől szenvedek.
Ja és ma reggel e-mail várt tőle, amiben azt írja kedvesen, hogy reméli, ma lát, és elmehetnénk vacsorázni valahova, ha van kedvem, mert semmi kedve egész életében spórolni és amúgy is minek szenvedett egész héten, ha nem látja semmi eredményét. Mindezt azok után, hogy szerdán még azt sem bírta kinyögni, hogy a hétvégén egyáltalán látom-e, vagy szervezzek magamnak valami egyéb programot.
Vazze ilyenkor mi van?!
És most hogy ő normális, most én vagyok megvadulva, hogy igenis megmondom neki, hogy ez így baromira nem működik, hogy így adja a tudtomra a dolgokat, ráadásul fel sem merül benne, hogy nekem mire lenne szükségem -és itt most nem csak arra gondolok, hogy rá, hanem arra is, hogy én is tudjak tervezni, beosztani a saját időmet, ha már ő nem tart rá igényt. Mert a bizonytalanság soha nem esett jól, de most valahogy különösen nem.
És most megyek, kiosztom a pasast, vagy hagyom magam kiengesztelni, még nem tudom...

 Mindent összevetve, habár elkapott a búcsúzkodós hangulat és enyhe szomorúság bújkál már minden gondolatomban (például meglátva az itteni tv-tornyot a Montjuic-kal az, hogy egy pár hónapig majd a soproni tv-torony fog erre a képre emlékeztetni), azért mégiscsak jól szórakozom.
Egyrészt ismét megengedtem magamnak néhány páreurós hangulatjavító intézkedést. Az őszi melengető napsütésben végigsétáltam a Ramblán, rácsodálkoztam a piacnál veszettül videózó turistákra, és vettem magamnak egy pohárnyi frissen facsart papaja-narancslevet. Megengedhettem magamnak, hogy jól megnézzek mindent, hangulatok, érzések játsszanak velem... A sült gesztenye és sült édesburgonya-árus eszembe juttatta az igazi fagyos adventet, amikor a sült gesztenye mellé forralt bor dukál, és azon melengethetem elgémberedett ujjaimat, aztán elmerengtem, mennyivel szebb idő van itt most, mint otthon, és valahogy maradnék még... de mennék is már.
Aztán beültem a kávézóba, ahova régen szombat reggelente jártunk kávézni Ádámmal.  Most egyedül voltam, de így is jól esett a rongyoskifli és a kávé tejjel, csak néztem ki az utcára, és próbáltam magamnak eltenni az emléket és az érzést -hogy legyen mit elővennem, ha rám ül majd a szomorúság.
Kriszti valahogy összegabalyodott egy bolgár fiúval,  ezt már írtam, próbálnak nekünk segíteni, mozgósítva a kapcsolataikat, satöbbi. Ma például Valentin fogta a kis kocsiját és azzal fuvarozott minket hotelről kaszinóra terjeszteni az ige helyett az önéletrajzunkat. Jött velünk Valentin bátyja is.
Hogy vicces volt, az nem kifejezés.
Egész eddig azt hittem, ilyen figurák csak a Guy Ricthie filmekben fordulnak elő. na jó, meg olykor Tarantinónál. De nem!
Ültünk négyen a több, mint tízéves kis citroenben, bolgár zene harsogott a hangszórókból, és így száguldoztunk Barcelonában, az nem kifejezés, hogy élmény volt. A nagyobbik bolgár báty eközben az élettapasztalatait osztotta meg velünk, miszerint a körutakra befizető népek nem normálisak, és az épületek körbecsodálásából semmit nem lehet megtudni egy adott nép kultúrájáról -akkor már inkább enni egy jót, inni egy kicsikét, és együtt partizni a helyi arcokkal!
Továbbá Bulgáriában, és szerinte egész Kelet-Európában mindössze kétféle ember van: a maffiatagok, akiknek van pénze, és a nem maffiatagok, akiknek nincs.
És persze mindezt spanyolul.:))
Egy órán át csak ültem, vigyorogtam, mint a tök, a torkomat nevetés kaparászta -és azon gondolkoztam, hol lehet ilyen haláli figurákat összeszedni?! Na nem mintha nekem magamtól amúgy nem menne...:)
Lassan lassan gondolnom kell majd praktikus dolgokra is, (költözés, repülőjegy, búcsúzkodás) de addig is annyi élményt akarok begyűjteni, amennyit csak lehetséges...

Látom, vannak újabb próbálkozók, vagy régi próbálkozók újabb névvel?
Sajna, a paranoiám a régi. Akire nem ismerek rá, és/vagy nem ismerek rá arra, amiről kommentel (nyugi, a látszat dacára nem vagyok teljesen csökött, a többségnél rájövök, mire írja, amit ír), azt szívbaj nélkül törlöm. Bocs, srácok, ti sem gondolhatjátok komolyan, hogy van még energiám bújócskázni fél- vagy vadidegenekkel a saját blogomon mostanság.

 Vége a hétnek, végre... Bár most lassíthatnánk a napokon, így sem elég szinte semmire. Délelőtt suli, délután munka, azután futok be a városba és járjuk a hoteleket az önéletrajzunkkal, hátha valaki ráharap. Meséltem már Krisztiről? Ő is magyar, és szintén "minden megoldás érdekel" kategóriás munkakereső. Sokat nevetünk, miközben rójjuk a várost, és határozottan érzem, hogy segítjük és erősítjük egymást, pusztán azáltal, hogy együtt sokkal könnyebb -és nehezebb feladni.:)
Most érzem először azt, hogy igazán mindent megteszek egy munkáért... és ebből a szempontból nézve a végeredmény szinte nem is számít. Este mikor hazaesem nyolc-kilenc körül, teljesen kimerülve és lefáradva, valahogy mégis fel vagyok töltve és jól érzem magam. Fáradt vagyok, nagyon, de nem vagyok kétségbeesve és nincs bennem félelem. A B-tervem kész, és bár nem minden tiszta, azt már pontosan tudom, hogy ha néha ködben is kell botorkálnom, mindig a legjobb időben érek egy kereszteződéhez, ahol már látom az útjelző táblát. És jó irányba tartok, semmi kétség. Barcelona egy vadló, vagy egy makrancos hölgy: kéreti magát és nem hódol be egykönnyen, de én mindig megkaptam, amit akartam -és semmi kétség, megkapom végül ezt a várost is. Előbb vagy később, nincs jelentősége, de megmutatom neki, hogy én vagyok az erősebb, és megkaparintom azt a munkát, ami boldoggá tesz. Engem nem lehet csak úgy lerázni!
Egyébként, a halálos nyugalmamat csak erősíti, ha belegondolok: mindig, minden a megfelelő időben jött az életembe, bár olykor nem látszott előre, hogy éppen arra van szükségem. De mindig, mindenben benne volt a fejlődés. Az egyetlen igazi büszkeségem, hogy többnyire éltem is a lehetőséggel.
És valljuk be, többnyire piszok mázlistaként tartom magam számon. Ott a családom, a barátaim, születésem óta szeretet vesz körül. És ennél még több is. Lehetőségek sora. Fejlődni, tanulni, új dolgokat felfedezni, közelebbi ismeretségbe keveredni önmagammal, barátokat találni és megtartani... Boldognak lenni. Minden lehetőség adott. És lesznek újak is, mindig. Nem aggódom már emiatt. Az élet túl rövid ahhoz, hogy félelemben és boldogtalanul teljen...
Na de most filozofálás helyett elkotródok aludni, mert holnap megyünk Sitgesbe, ahol filmfesztivál van, és vasárnap meg műrepülő világbajnokság lesz itt Barcelonában, és szeretnék mindenképpen kimenni megnézni a versenyt. Egész héten háborús övezet-érzetem volt a suliban, mert gyakoroltak a pilóták. Igen, itt lesz Besenyei Péter is. A neten utánanéztem, és most csak a 9., de nem számít. Drukkolok majd neki. Egyébként vicces volt, ahogy a műrepülőket helikopterek biztosították egyhelyben lebegve, mint a kolibri... Kíváncsi vagyok már nagyon.
A hétvégét amúgy a netes hirdetéseknek szánom, csak hogy teljes legyen a kép, és a magyar, angol, spanyol nyelvű önéletrajzaim mellé megírom a németet is. Dolgozom, hogy legyen munkám...:) Szép hétvégét nektek is!

 Ha most azzal kezdem, hogy a szökőkutas tűzijáték még a csütörtökinél is sokkal-sokkal lenyűgözőbb volt...? Pedig tényleg. A Plaza Espanya úgy tele volt emberekkel, hogy részemről a szökőkútig el sem láttam -bár Xavi lehet, hogy látott valamit belőle... Mindenesetre a tűzijáték annyira lekötött, hogy amúgy sem tudtam volna még arra is figyelni. Olyan igazi kisváros gyerekként csak bámultam, és együtt hűűűű hááááá-ztam a többiekkel. És kicsit sajnáltam az előttünk álló embert, aki mindenáron meg akarta örökíteni ezt a tűnékeny illúziót az utókornak -fényképen!:) Nos a kitartását mindenképp díjaztam, bár kiváncsiságból megkukkantottam az egyik fotót, és úgy ítéltem meg, hogy emiatt igazán nem volt érdemes a móka nagy részéről lemaradni. Amíg a tökéletes pillanatra vadászol, a kevésbé tökéleteseket nem tudod eléggé kiélvezni... (mondom ezt én, aki mikor először láttam a táncoló-zenélő kutat, végigfotóztam a műsort...na jó, de azóta láttam még kétszer gép nélkül:))
A hétfő is elég jól alakult, mert megint csak Christiannal voltam, házőrzésre beosztva, és a halálos paráim dacára a telefonhívásokat is tudtam kezelni. Spanyolul! A félelmeim ellenére a legkevésbé Amandát (mss Dieternek ez a neve, eszembe jutott) értettem, aki angolul hadovált, de az angoltanárnő, akinek végül lepasszoltam a hívást, megnyugtatott, hogy telefonban sokkal nehezebb idegen nyelven, különösen ha valaki az anyanyelvén nyomja. Na, nem én vagyok béna!:))
Munka után találkoztunk Enivel, ami igazán jót tett, mert végre beszélgettünk pár órácskát, ami már önmagában felüdített, továbbá hasznos információkhoz jutottam, állítólag van vmi segélyféle, amit még meg tudnék pályázni -a "hivatalos" munkanélküli egy év munkaviszony után jár, nekem meg ugye tíz hónapom volt... A héten utána kell járnom ennek, hátha.
Másrészt amikor a Vila olimpica felől a Barcelonetára tartottunk a parton, egy srác olyan "turistahordó" biciklivel felszerelve leszólított minket magyarul, hogy nem akarunk-e menni egy kört. Mondtuk, nem, nem, köszi, és sétáltunk tovább. De utánunk jött, hogy turisták vagyunk-e vagy itt élünk -és mert utóbbi, elvitt minket grátisz a Barcelonetáig a bicajon! Persze roppantul élveztük, főleg hogy az összes pálmát sikerült kikerülni az utolsó pillanatban...:)) Aztán még kicsit beszélgettünk a sráccal, sok érdekeset megtudtunk azon kívül is, hogy mennyi magyar van már itt is.
És ezek után elmentünk pulcsit cserélni a H&M-be, illetve aztán nem cseréltünk, csak visszaváltottuk, mert nem vot semmi, ami tetszene -illetve volt egy csomó minden, de egyik láttán sem sikítottam fel, hogy igen, ez az enyém, ergo nem találtam meg az igazit, ami nekem van ott... majd szombaton keresgélünk még. és még egy dolog, iszonyúan élveztem, hogy végre ruhaboltban vagyok, igen, vessetek meg érte, de piszkosul hiányzik a shoppingolás, illetve nem is a vásárlás, csak a nézegetés-próbálgatás része... És egyedül úgysem megyek be, mert az nem buli.
Ma megint én vagyok a suli felvigyázója, de holnap visszajön Szvítííí és lesz nemulass... de ma még élvezem Christian társaságát -vagy inkább a távollétét?:) Október végén bezárják a sulit, legalábbis a spanyol részét, nem éri meg működtetni... Christiannal beszélgettünk, mondta, hogy ő is itt akarja hagyni Barcelonát, ahogy azt annyian tették  idén. A suli bezárása engem már nem érint annyira érzékenyen, mert addigra mindenképpen döntéskényszerben leszek, és vagy lesz munkám, vagy életbe lép a B-terv. Holnap találkozom egy lánnyal, akit még nem ismerek, és együtt járjuk le a lábunkat önéletrajzot osztogatva. Neki sincs munkája, és iwiwen nagyon kétségbeesettnek tűnt, úgyhogy megkérdeztem, lenne-e kedve velem tartani, és volt. És együtt sokkal könnyebb -na meg így én sem lustázhatom el a dolgot, megint a könnyebb végét fogva meg...
No egyelőre ennyi történt, mókuskáim. Nem mondhatnám, hogy unatkozom. Éppen ezért szeretnék Barcelonában maradni...

 A jövőben a nem témába vágó és/vagy értelmetlen kommenteket rögtön törlöm. A mostani kettőt elrettentő példának még kinn hagyom, csak hogy mindenki értse, miről van szó. Nem demokratikus módszer, de unom tutyimutyit -ennyi mindent tudni véléssel másik blogban lenne a helye...

 Igen, igen. Huszonkilenc. Érzem minden év súlyát gyönge vállamon...:))
És jól vagyok. A sok köszöntés napsugarassá tette a napomat, és benn az iskolában is Xenia szétkürtölte mindenkinek, és ha csak a tizede is bejönne annak a sok boldogságnak, amit kívántak, már ellennék vele életem végéig... És mi tagadás, erre amúgy is minden esélyem megvan.
Reggel Katja üzenete megelőzött mindenkit, aztán hívott Anya, Apa és Simi -utóbbi azt is mondta, hogy "gyere haza!", de mikor azt válaszoltam, hogy jöjjön inkább ő, akkor csak egy kicsit gondolkozott, mielőtt azt mondta, jó...:)
Aztán a suliban jól lefárasztottak... Lehet, hogy nem meséltem, de beszuszakoltak egy magasabb szintű csoportba, mert az én szintemen nem indult csoport, de hogy felzárkóztassanak, a négy óra spanyol után még van egy-egy privát órám pluszba... Hát nem mondom, benne van a fejlődés lehetősége, de rettenetesen leszív.
Este aztán beszéltem Babival is, a nagyanyámmal, egyrészt nagyon rég beszéltünk, másrészt tudtam, hogy gondol rám, de ő nem tud elérni engem -úgyhogy felhívtam.
És aztán Xavi elvitt egy japán étterembe vacsorázni. Most nem olyan futószalagosba, fel kellett emelnünk a fenekünket, ha enni akartunk.... Képzelhetitek!:))
Némi sült zöldég és sült rákocska meg tavaszi tekercs után összeválogathattuk a kirakott nyers alapanyagokból, mit szeretnénk vacsorázni, és a szakács wokon percek alatt ropogósra sütötte. A katalánom kétfélét szedett a tányérjára, én részemről spárgát, gombát, halacskát, ráknyársacskát, brokkolit, hagymát, cukkinikarikát és póréhagymát... nem vagyok telhetetlen, mindenből keveset, de azért tele lett a tányér... És mikor már teleraktam a sok finomsággal  a pocakomat, akkor még ott volt a desszertespult. és hát születésnapom volt, ettem egy kis sütikét is, torta helyett, aztán egy kis gyümölcsöt, kínai epret, ananászt, őszibarackbefőttet, körtebefőttet és licsit... Mmmm...
Ja és ittunk szakét, ami eléggé fuj-listás lett nálam, Xavi szerint olyan, mint a mi pálinkánk -de mondtam neki, hogy össze sem lehet hasonlítani, ez pocsék és rizsből van, amannak meg finom gyümölcsíze van. Szerinte meg mindkettő erős és kész. Ehh, nem egy ínyenc a drágám.
Ma pedig megkaptam Anyáék csomagját, benne finom raffaelloval, dörmivel és magyar majonézzel... És egy csodaszép türkiz színű kardigánnal. És egy szívhezszóló levéllel Ádámtól. És majdnem megint bőgtem egy kicsit, úgy hiányoztatok... Amúgy a kardigán tök aktuális, mert a minap épp azt mustráltam a metróban, hogy mi az aktuális trend, miről maradok le... Háááát. Nagyon divatos a leggings minisziszoknyával és tornacipővel, amitől a helybeli durván százhatvan centi magas lányok torzszülött kis gnómnak tűnnek... amúgy meg mióta divat a rövid láb? Szóval ezt nem fogom követni. Egy ultratrendi szöszin és több más bigén is láttam buggyos szabású, lógó ülepű farmert, ami teljesen azt a benyomás keltette bennem, hogy tele van a pelusuk... A répafarmert a nyolcvanas évekkel együtt temettem el. Naszóval csak azt remélhetem, hogy a kardigán tényleg divatba jött, mert az az egyetlen, ami tetszik... naná, mert azom van.:) És persze savanyú a szőlő, mert nincs pénzem vásárolgatni -a mosti idétlen divat csak sebtapasz. De annak tökéletes.:)
Ja és megkaptam a galambot is. Fehér volt, de nem volt nála olivaág. Ez azt jelenti, hogy messze még a szárazföld... de talán megéri evezni. Még egyszer köszönöm, hogy eszetekbe jutottam, jólesett, ismeretlenül is -apropó, De_Angelina! Hát persze, hogy van kedvem találkozni veled, ki nem hagynám.:)

  Hétfő, de annyira nem is volt ez vészes. Először is, kivételesen tényleg időben elindultam, és így komótosan slattyogva is beértem korán, pedig még a pékségben is voltam. A pékséget szeretem: van ott egy kedves nőci, néni, olyan negyven-ötven körül. Bezzeg az emberét eszembe sem jutott lebácsizni, mert olyan feje volt, mint Chris Noth-nak, csak nem volt akkora darab fickó. Jajj, Chris Noth! A minap szembesültem a ténnyel, hogy megcsinálják a Szex és New York második részét is, holott szerintem már az egyet is hóttfölösleges volt leforgatni -tegyük hozzá, hogy persze láttam... És semmivel sem volt különb, mint ha mondjuk megnéztem volna öt epizódot egyhuzamban. Persze, jó dumák, jó cuccok, jó pasik, és szerintem Sarah Jessica Parker sármos (tudom, ezt pasikra mondják, de szerintem ez a kifejezés jobban illik hozzá, mint az, hogy szexepiles) a lófejével együtt, de akkor is, mondanivalóra kevés, nagyon kevés... Másodjára újranézve a Szex és New York összes szériáját már baromira idegesítőnek találtam. De lehet csak az idegesített, hogy nincs jobb dolgom, semmint újranézni a Szex és New York összes szériáját...:)
De nem csak, mert időnként elég üresfejű, önző, felszínes tyúkságok mennek benne. És  az is bosszantó volt, hogy jócskán harmincasként még javában ott botorkáltak, ahol én kábé a huszas éveim elején, szóval (Egocska azt hiszi minden tud és megveti, aki nem tud annyit, mint ő-szindróma következik, Bodza csukja be a szemét, most, gyorsan!!!) azt hiszem ezek a bukszák vagy tök éretlenek és elfelejtettek felnőni vagy éppen csak a forgatókönyvíró árnyalta őket szellemileg-érzelmileg süketnémára (copyright by Fable), de legalábbis erősen EQ-mélyrepülnek helyenként.
Na de lényeg a lényeg, a nagy fanyalgás közepette, hogy minek is második rész, megláttam egy fotót Chris Noth-ról és rögtön tudtam, hogy bánja kánya, én ezért a pasiért még a Titanicot is végigülném még egyszer, ha ő játszaná Leót... :))
na de ott tartottam, hogy vettem hét bagettet a kedvesnénitől és a chrisnoth-fejű arctól. Aztán kiderült, hogy a héten megint új tanáraink vannak, ezúttal egy baszk fiú (vmi fura neve van) és Xenia (na az nem fura név bezzeg), aki kinéz kb 16-nak az ártatlan kislány-arcával és lépten-nyomon megdícséri a szendvicseimet.:)
És van a csoportban három olasz kisbige, 15-17 évesek, de nem olyan tiniribi típusok, hanem olyan csitrilányosak, amilyennek egy rendes tinédzsernek lennie kell, az én fogalmaim szerint. Aranyosak, és majdnem felvihogtam, mikor a páros gyakorlatnál az én 15 éves Anám azt mondta, múlt pénteken sírt utoljára egy filmen, és a Twilight volt az...:))
Aztán a délutánt bevásárlással töltöttem, aztán nekiálltam előkészíteni a sangriát, mert minden hétfőn az újaknak sangria-party van. Mármost, ez az én szempontomból így fest: végy hat liter üdítőt, egy hatos csomag sört, hét üveg bort, négy üveg cavát, öt banánt, öt őszibarackot, öt zöldalmát, egy ananászt, két kiló narancsot és fél kiló citromot, három kiló jeget, vonszold el a nyelviskoláig. Ne nyavalyogj, kiskocsid is van hozzá, legfeljebb két  kört mész, és amúgy sem árt egy kis erősítő edzés. Aztán állj neki megpucolni a gyümölcsöket. Kezdd nyugodtan az ananásszal, akkor azt hiszed, gyorsan haladsz -de aztán ne rágd az öklöd dühödben, ha rájössz, hogy az egy nagy megvan, de ott a sok kicsi... Ne, ne edd meg mindet, azért figyelj oda, hogy a többség a bödönbe menjen, és ne a szádba "majdnem leesett" vagy "egy kicsit mintha hibás lenne" jeligére. Ééééés igen, ott a narancs meg a citrom, facsard ki  a levét szépen. Hogy aprószemű a narancs? Hát evvan, babám, te akartad!
És itt jött be a képbe a Télapó, Dieter, a tulaj, aki segített előkeríteni a gyümölcsprést, és minden teketória nélkül nekiállt narancsot facsarni, míg én az almákat kaszaboltam. És közben beszélgetett velem. Hogy milyen munkát keresek, miért jöttem Barcelonába, szeretek-e itt élni, haladok-e a spanyollal és más ilyenek. Hát megtisztelve éreztem magam, az biztos. És hamar végeztünk. Végre egy nagyfőnök, aki inkább Tamásra hasonlít, és nem Juanra!:)
Mindamellett hogy azért  a hétfő ne telljen felhőtlenül, Anya mondta, hogy az apeh hiányolja az adóbevallásomat tavalyról... És hogy nyolc napon túl fog gyógyulni, ha nem adom le rögtön. Holnap megpróbálok valamit intézni ez ügyben...
Ja és vannak új lakótársaim, egy holland fiú és egy olasz lány, Steven aprócska szobájában... Hát ők tudják. A lány azért idejött beköszönni, kedvesnek tűnik, bár azt egyelőre hibának róttam fel, hogy szeret énekelni...:) A srácról semmit nem tudok, csak hogy szinkronizáltatni kéne egy kellemesen mélyhangú pacákkal, hogy az élvezeti értéke némiképp feljavuljon, mert ez a hang korántsem üti meg a Steven által magasra lőtt mércét (habár neki sem volt mély hangja, de kellemes volt és a hanghordozását is élveztem). A többi majd menet közben kiderül...
Hétvégén esküvőre vagyunk hivatalosak, egy kicsit izgulok... Bár legalább ami a spanyolt illeti, kezd visszatérni az önbizalmam.
Vidám hétkezdést nektek is!
Stupim, te meg hallass magadról, a lányoddal már beszéltem msnen, örülök, hogy gyógyul, de te egyre jobban hiányzol!
Moni -igazad van, időnként nincs más, csak a vállról indítható rándítás, mint önvédelmi fegyver (V.F.)... vagy kéne pár a rózsaszín pirulából?:)
Ancsa, mindig örülök, ha kommentelsz... És remélem, a munka dacára azért fogok én is tudni rólad!;)

...egy kis útmutató, hogy mi ez a csatazaj itt mostanában a barátaimnak és az erre járóknak...

Valami egész hihetetlen, mi megy itt az nlc-n mostanában. Hogy tudjátok követni, leírom, úgyis tartoztam ezzel a mesével, a történet főszereplője meg mai napság túlontúl elfoglalt lehet, hátha nem jut már eszébe, hogy az én blogommal töltse az idejét. És ha mégis? Kockázat nélkül nincs rizikó. :))
Szóval, számomra a történet akkor kezdődött, mikor elkeveredtem a hűség blogra, ahol ment a rinya, hogy így nem tudom otthagyni, úgy nem tudom nem megcsalni, satöbbi, amin bepipultam, mert ha én fel tudtam nőni a feladathoz, tán másnak is menne, bár persze naiv dolog másokon számonkérni a saját fejlődésünket... Írtam is kommentet, amiben igyekeztem szőrmentén fogalmazni, de megírni a véleményem, főleg kérdezni és nem kijelenteni, elvégre én sem vagyok tévedhetetlen, még ha annak is érzem magam.:)) Emberi gyarlóság, ugyebár, habár talán vagyunk páran, akikben a kétely még magukkal szemben is megfogalmazódik olykor, például ezért kedvelem az öniróniát is...
Szóval, a kommentemre jött válasz, úgyhogy árnyaltam a véleményemen, amit amúgy a saját blogomba árnyalás nélkül olyan jó pikírten (ahogy szoktam) leírtam a maga nyerseségében. Végül Fülöp barátunk a véleménykülönbözőség miatt utálatába fogadott (pardon, gyűlöletébe, ez az ő szava erre), és kikereste a blogomon a bizonyítékot, miszerint én voltaképpen egy utálatos lafanc vagyok, aki lenéz és megvet mindenkit és még csúnyákat is gondol embertársairól a saját blogjában. Bodzától később megkaptam azt is, hogy egyáltalán az, hogy gyengének és hülyének tartom adott esetben felebarátaimat, az mindent elmond rólam, és nem csak hogy leírni, de egyáltalán ilyet gondolni... nahát! No, szerintem valahol itt kezdődik a valódi álszentség. Ezúton is felszólítom igaz barátaimat, hogy ha egyszer azon kapnak, hogy csupa jót gondolok, és csupa szépet írok mindenkiről válogatás nélkül, lőjenek le...
No de, miután a hűtlen blogban a cenzúrázatlan, valóban rosszindulatú és gunyoros véleményemmel szemben szinte segítőkésznek látszottam, levonta a következtetést: álszent, ostoba, köpönyegforgató dög vagyok, aki valójában gonosz, de a velejéig ám, nem ám csak úgy átabotába...
Így gyorsan kiragadott egy-két részletet a blogomból, vérig sértődött a rá vonatkozó részeken (mely szerint olykor nincs kivel vitatkozni -hogy tudta, hogy rá gondolok?!:)), és csinált rólam egy blogot, idézetekkel, kiemelésekkel, linkeléssel, enyhén manipulálva csak az egészet... Szóval egykettőre hírhedtté tett az nlc blogozói körében. Kaptam egy csomó kommentet, és felment a nézettségem is, egészen meghatódtam, hogy ez a Fülöp így bereklámzott, még ha az emberi ostobaság önérzetének példájaként is. Pechére, az emberi lélek csalhatatlan ismerője épp azt nem tudta az emberi lélekről, ahogyan én is működöm: ha valakit csúnyán betámadnak, sanszos, hogy ha nem értek vele egyet is odaállok, pusztán mert rühellem az öv alatti támadásokat...
Szóval, Fülöp nem kapna ezért a megmozdulásáért fair play díjat, de azt is bizonyította, hogy bár mindent csalhatatlanul és tévedhetetlenül, a kétely szikrája nélkül is tudni vél, valójában vajmi keveset tud... Ami sajnálatos, mert a vakhitűség számomra roppant ellenszenves, különösen, ha az ember önmagát is halálosan komolyan veszi. Mindemellett Fülöp eztán is kitartóan olvasta a blogom kommentjeit, és aki véletlenül együttérzését fejezte ki irántam, azokat feltette a szégyenfalra -nyilván, ha nem ellenszenveznek velem, és/vagy nem értenek egyet vele, csakis hasonlóan sötétlelkűek lehetnek, mint én. Őszintén megsajnáltam azokat, akik nem Fülöp-pártiak, mert nyilván miattam kerültek vissza a kérlelhetetlen bíró tekintetének fókuszába... és ez az én hibám.
Eddig az én történetem, és mindezek után a folytatás: Fülöp nyitott még egy blogot a hűségről, amiben leírja az idevágó, számomra zavaros gondolatait a témáról mindenki okulására, aki másképp gondolja, az hülye. Pont.
Ez már a harmadik blog volt, amit nyitott, bár lehet van több is, amilyen sok dolog érdekli barátunkat, amihez semmi köze nincs amúgy.
Ma nyílt egy blog, ami nyíltan ellenszenvezik Fülöppel -nem tudom elítélni, sem szívből tapsolni neki, mert a módszer ugyanaz -csak most ő az áldozat, a saját korlátoltságának áldozata... Ki szelet vet, vihart arat.
Szerintem akkor már jobb megoldás lenne, ha mindenki csak egy blogot tarthatna fenn -nyilván ki lehetne játszani, de az egyetlen járható út lenne az ilyen fajta elmebaj-burjánzások ellen. 
Addig nincs más, csak az, hogy mindenki kragadjon egy söprűt, és kapja össze a háza elejét -a hátulját inkább látni sem akarom.... Részemről az a tanulság, hogy a továbbiakban a saját blogomra korlátozom a véleményem kinyilvánítását -de aki megpróbál itt belémkötni, azt rövid úton kitessékelem. Ez itt magánterület, mindenki véleményét meghallgatom bármilyen témáról -de a személyeskedést a továbbiakban sem tűröm el, csak azoktól, akik személyesen is ismernek.
Béke veletek!

...van egy új Magdám. Editnek hívják... :)

Hát elkezdődött valami új, végre, és tényleg: a változás az jó! Persze ha van merszed megélni. :) Első nap még ott volt velem Marie, az eddigi lótifuti, amúgy nagyon aranyos húszéves német lány, olyan igazi lé meg a lolás kiscsaj... :) egyébként nagyon sok német és amerikai van a nyelviskolában, más náció szerintem csak mutatóban, legalábbis mindenütt a németet és az amerikai angolt hallom... Mikor gyümölcsöt pucoltunk a tanáriban a sangriához, egy amerikai lány is bejött beszélgetni, elég kedves volt... A csoportunkban van két német, egy fiú és egy lány, egy lengyel lány és egy olasz lány. Ezek közül mindösszesen az olasz lány meg én élünk Barcelonában, a többiek turistáskodnak, tanulnak... és hamarosan hazamennek.
A lengyel lány a kedvencem, hát persze, és valamiért nagyon keresi ő is a társaságom, szóval a lelkesedés kölcsönös. Amikor mondtam, hogy magyar vagyok, annyira felvidult, hogy a tanárunk, Ana megkérdezte tőle, hogy ő is magyar? Áááá, mondta nem, ő lengyel... Az öröm innentől kölcsönös volt, ezt hívják pozitív diszkriminációnak.
Ma már második napja egyedül vagyok, a bevásárláson túl irodista dolgokat is űzök, úgymint website szerkesztése (semmi komolyra nem gondoljatok, csak pofozgatnom kell), meg Barcelona szeptember-októberi eseményeiről csinálok az üzenőfalra kedvcsinálót, meg effélék. Megismertem Dietert, ő a nagyfőnök, német ő is, és úgy néz ki, mint a Mikulás... olyan nagypapa forma.:)) De figyelmes és barátságos ember, tehát nem csak a pocak és az ősz szakáll miatt szimpatizálok vele.
Egyébként egyelőre nagyon elfáradok délutánra, alig bírom hazavonszolni elgyötört korpuszomat, aztán pár óra netezés után erőre kapok és éjfélig véletlenül sem bírok lefeküdni -ami miatt másnap megint félhulla zombiként kelek. De lehet, hogy csak a net-elvonási tünetek miatt...:))
Pénteken tesztet írunk, bennem van a becsvágy, hogy az enyém legyen a legjobb, mert a legjobbak meglepetést kapnak, valami kis ajándék formájában, és mivel én vagyok az ellátóközpont, pontosan tudom, mit kell vásárolnom magamnak ajándékba ahhoz, hogy örüljek...:)
Egyébként tudtátok, hogy a lengyeleknél is van locsolkodás húsvéthétfőn?
Na de pálinka, az csak otthon van...
Hétfő este egyébként Alíz és Krisztián átjöttek Xavihoz meg hozzám vacsorázni, rendes vacsoravendéghez illően hoztak vacsialapanyagot és meg is főzték... Na de azért mi is igyekeztünk, csináltam padlizsánkrémet, Xavi meg pan con tomate-t, David is akkor jött át, úgyhogy kellemes kis baráti vacsora volt, utána mi magyarok még sokáig beszélgettünk, örülök, hogy megismertem őket, jólesett a társaságuk.
Stupim, örülök, hogy hallatsz magadról, bár Moninak hála nagyjából képben vagyok... Remélem Réka jobban van már! És hogy mi volt ez a múlt heti kommentáradat és rólam (meg a korlátoltságomról) nyíló blog meg más effélék, azt majd elmesélem... Röviden vihar a biliben, de itt már nem akarom felkavarni a leülepedő salakanyagokat...:) Most már minden oké, dolgozom, tanulok, ha van időm, írok, csak az msn hiányzik... de az nagyon!

 Valahogy úgy képzelek el egy párkapcsolatot, ami normális és működőképes, hogy egyik fél sem csalja meg a másikat. Mert nincs szüksége rá. Mert ha a párjával gondja van, azt nem hiánypótlással kezelik, hanem megbeszélik. Mert megvan a tisztelet, ami nem rosszul értelmezett, brutális őszinteség. Hanem definíció szerint: "más iránt érzett elismerésünknek, megbecsülésünknek magatartásunkban és cselekedeteinkben nyilvánított érzése". Ha valaki megcsalja a párját és el is mondja neki, az valóban inkább a szadizmus kategória, a felelősség áthárítása, afféle nesze, eddig az én vállamat nyomta a lelkiismeretem, most a tiéd, cipeld te. viszont, ha megfordítjuk a dolgot: ha valaki vállalja a felelősséget a tettéért, a döntéséért, vajon nem ez az egyetlen módja, hogy a másik, megcsalatott fél is megkapja a lehetőséget a döntésre? Hogy ő is eldönthesse, ezt megbocsátja-e, tud-e, akar-e változtatni, hogy a hiány megszűnjön, vagy inkább egymás nélkül menjenek tovább az úton?
És néha bizony könnyebb összetörni a tányért, mint elmosogatni... De egy kapcsolatban ketten vannak, joga van mindkettőnek tisztán látni, és így dönteni a hogyan továbbról. Mert egy megcsalás soha nem véletlen. Mint mindennek, oka van: valami hiányzik, amit a párja nem tud, vagy nem akar megadni. És ha mástól kapjuk meg, azzal az egész kapcsolat sérül, bár az egyik nem tud róla. De vajon nincs-e joga tudni?
Sokan összetévesztik a tiszteletet az őszinteséggel, és van is köztük kapcsolat: ha valakit tisztelek, őszinte vagyok vele, megtisztelem vele, hogy a fájó dolgokat is megosztom vele, nyilván olyan formában, ami nem okoz még annál is nagyobb sebeket, mint a tartalom maga.
Önmagában az őszinteség nem erény, nem párosul feltétlen tisztelettel -de a tisztelet elengedhetetlen része, szerintem.
Egyébként, még annyit a tiszteletről, bár azt hiszem, ezt már leírtam itt: nálam nem kor-, rang-, vagy tradíciófüggő. Mondhatni, ki kell érdemelni, nem jár alanyi jogon. Viszont páromul csakis olyan embert választok, akit elismerek, tisztelek -mert ha ez megszűnik, az egész kapcsolat lényege szűnik meg...
Nos és tegyük hozzá mindazt, hogy tudom, miről beszélek. Nem mindig és nem mindenkivel voltam tisztességes. Ha valamit bánok, ez az... De sokat tanultam belőle, és a tanultakat talán már alkalmazni is fogom tudni. Talán. Majd meglátjuk. De addig sem hiszem, hogy azt kéne gondolnom, hogy a megcsalás az klassz megoldás minden párkapcsolati gondra. alkalmazza nyugodtan, aki hisz benne -de több a mellékhatás, mint amennyit használhat...

 Hétfőn kezdek a nyelviskolában! Nem, ez nem munka, illetve munka, de nem fizetnek érte, illetve fizetnek érte, de nem pénzt... értitek?:))
Szóval, hétfőtől végre valami hasznosat fogok magammal kezdeni (már úgyis kezdtem begolyózni a túl sok neten-lógástól, Fülöp adta az utolsó rúgást ehhez), kilencre megyek a nyelviskolába, kávét főzök, szendvicseket csinálok, tíztől négy órás intenzív spanyol kurzus, aztán még pár órát segítek az iskolában, bevásárlás, internetes tennivalók, ez-az-amaz. A napi négyórás spanyoltanulás a fizetség. És végre emberek között leszek újra, és végre spanyolt tanulok újra, és hasznossá teszem magam, szóval hurrá!
Már csak valami párórás melót kell találnom délutánra-estére, hogy valamiből ki tudjam fizetni az albérletem és a létfenntartást...
De most már elhiszem, hogy fogok találni valamit, úgy örülök ennek a lehetőségnek!
A nyelviskolákat mindig is szerettem, itt is, otthon is, na meg a nővérem nyelvtanár, tehát nekem ez majdnem "természetes közeg". És ahol sok ember megfordul, ott talán több lehetőségem lesz egy másik munkára... de addig is megtanulom rendesen a nyelvet. Aztán reszkess, Barcelona!:))

"A legnagyobb hülyeség azon gondolkodni, hogy egy hülye mit gondolt..." (Vavyan Fable)

 Félreértve és találva érezve magát az egyik nagy párbajhős írt rólam egy kedves bejegyzést a blogjába, nevesítve, linkesítve, kommentben értesítve. Engem hoz példának az emberi butaság önérzetére, például hozva a kommentjeimet  és az itteni bejegyzéseimet. Az nem kifejezés, hogy felidegesített, tekintve, hogy már kommentben is lezártnak tekintettem az ügyet, mert ha nincs kivel, hát nincs kivel. Ha valaki lehülye-primitív-ostoba-kreténezik, nem fogok odaállni, hogy mégis, mit tud rólam másfél rosszkedvből született bejegyzés alapján? De ez is csak egy újabb érv arra, hogy legközelebb meg se próbáljak vitába szállni harcos kedvű eszelősökkel.
Ja és ha Fülöp erre járna, üzenem, hogy továbbra is az a blogom célja, ami: hírt adni magamról, leírni az aktuális érzéseimet és gondolataimat, ha nem tökéletesek, nem nemesek, nem vidámak, nem szépek, akkor is. Ha bosszús vagyok, ha fáj valami, ha rágom magam valamin vagy épp utálom a fél világot, akkor is. Ezért született a blog, aki olvassa, ezért olvassa. Én ezért írom. Nem akarok jótét angyal lenni, a saját blogomban a saját gondolataimat nem fogom cenzúrázni, más blogjában viszont nem ostobázok le senkit, mert ha a véleményemet mással osztom meg, akkor nyilván csiszolok rajta, hogy ne bántsak vele. Népnevelő és világmegváltó szándékaim sincsenek. Hála az égnek...
Amúgy délre megyek a nyelviskolába, úgyhogy ujjakat összefűzni...
És talán ma már ideérnek a vendégeim is.

 Jaj, jaj. Megpróbáltam megnézni az mtv online közvetítését a tüzijátékról, de nagyon szaggatott az adás. Még a Himnusz is, így nem csoda, ha kicsit sírtam is, részint honvágyból, részint bosszúságból. Kicsit  túlérzékenyültem mostanság. Karácsonyig már biztosan nem megyek haza, és  októberben talán, talán Anyáék meglátogatnak -nagyon örülnék neki, és nem csak mert elfogyott a magyar majonézem...:)
És hát a mai napra: boldog 1009. születésnapot, Magyarország!
Tudom, tudom, az állam nem olvassa a blogomat. Csak azért írtam le mindezt, mert ez az egyetlen nemzeti ünnepünk, ami nem vérbe fojtott szabadságharchoz kötődik, hanem felemelhetjük a fejünket, és büszkén arra gondolhatunk, hogy mi már több, mint ezer éve itt vagyunk Európában, és bár szabadon választott kormányunk jobbára színhülyékből áll (ráadásul mindegyik a rendszerváltás óta), az árszínvonal veri Európát, a bérszínvonal viszont a bányászbéka valagát is csak távcsővel látja, a gazdaságunk elég  tré, a szélsőségek viszont jócskán izmosak, és van jópár szégyenfoltunk, azért mégis: büszke lehetek és vagyok rá, hogy magyar vagyok!

1. Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki. Önmaga előtt.

2. Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz...

3. Tartsd tiszteletben a saját érési idődet! A türelmetlen ember önmagát erőszakolja meg, amikor sietteti sorsát. Ezzel magában hordozza az örök elégedetlenséget.

4. A gondjaidért soha nem más, mindig te magad vagy felelős. Tanuld meg vállalni a következményeket a tetteid után, és nem másban keresni hibáid okát!

5. Az önző ember először környezetét, majd önmagát teszi tönkre. Ide vezet az önzőség. Miért teszed mással azt, amit magadnak nem kívánsz?

6. Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod. Ők a viszonyítási pont. A nullák így töltik be végül küldetésüket.

7. Másra támaszkodni mindig veszélyes. Igaz, sokszor ez a könnyebbnek látszó út. De a támaszték eldőlhet. Tudod mit? Támaszkodj magadra!

8. Merj szembenézni a saját tükörképeddel! Ez az első lépés a talpra álláshoz. Harc, amit meg kell vívnod a menekülések helyett. Egy napon pedig nemcsak sajátodéba, de mások szemébe is büszkén nézel majd.

9. A világban épp elég dologtól függsz akaratlanul. Ne válassz magadnak újabbat! A kiszolgáltatottság helyett a szabadságért küzdj, hogy lehess büszke is magadra!

10. A gyengeség valójában gyávaság. A gyáva embert pedig fölemészti az állandó megfelelni vágyás. Így hogyan valósíthatod meg önmagad?

 No a tegnapi nap délutánján elkísértem Xavit egy castingra, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy este nyolcig vártam vele, és csak vártunk, csak vártunk... Igaz inni ingyen lehetett egy bárban, de így is iszonyú lassan telt az idő. Később beszélgettem egy portugál sráccal, aki a maga 26 évével kifejezetten öregnek számított a többi középiskolás, de maximum éppen nagykorú fiúcskák mellett. És sűrűn gondoltam Katjámra, hogy ő bezzeg élvezné a helyzetet... :)
Aztán nyolckor eljöttem haza, letusoltam, összekészültem, és bementem a városba Gerit és Ágnest búcsúztatni. Volt ott még egy magyar lány is, aki erasmusszal van itt, és a hónap végén szintén hazamegy, illetve vele volt egy hamburgi fiú, aki szintén roppant fiatalka volt, 19 éves kis nyuszifül... De nagyon édes volt, tökéletesen beszélt angolul, és nagyon jól viselte azt is, mikor átváltottunk magyarra körülötte. Amúgy ő most gimi után és egyetem előtt beutazta Európát, ráadásul egyedül (de közben mindenütt új barátokra lelve) kicsit irigyeltem érte... de csak egy kicsit, mert amúgy kedvelem az ilyen talpraesett, nyitott embereket. És megragadtam az alkalmat, hogy megdicsérjem Hamburgot, mert tényleg gyönyörű város, nagyon hangulatos, és bárki bármit mondjon az észak-németekről, én bárkivel találkoztam, mindenki nagyon kedves volt. Egyébként szegény Yannik a hasonlóság miatt a későbbiekben csak "a német William herceg" néven lett emlegetve, de jól tűrte, és ahogy láttam, tényleg mindenkivel megtalálta a közös hangot. Pedig ő velünk ellentétben nagyon takaréklángon ivott, még a cazallát sem kóstolta meg, hiába magyaráztuk neki, hogy pedig majdnem olyan jó, mint a pálinka...:)) Egyébként valami pálinkaszerű bikaerős cucc volt, tiszta ánizsízzel, mint az ouzo, de valahogy mégis más, talán nem annyira édes? És gyanúsan olcsón adták, mindössze 1.50-ért... Igaz, a sör sem volt több két euronál, ami a többi hely áraihoz képest (4-6 euro) szintén nagyon olcsó. Ja és a cazalla alján mazsola volt, szóval ez lehet a katalán ágyas pálinka... :)
Aztán befutott Xavi, aki éjfélig dolgozott, nagyon fáradt volt szegény, a casting eléggé lemerítette, és szembetalálta magát enyhén illuminált barátaimmal meg jómagammal... De állta a sarat. Azt hiszem most már végleg meggyökeresedett benne a gondolat, hogy a magyarok rengeteget dumálnak, talán egyedül Virág és Ágnes tehetett rá másfajta benyomást. Egykor befutott Kornél is, és mi hazafelé vettük az irányt...
Illetve vettük volna,  de a második sarkon lekapcsoltak minket a rendőrök egy piroson áthajtás miatt, illetve mert nem volt rendszámtábla a motoron -hogy leesett, vagy lelopták, voltaképpen sosem fog kiderülni... Szóval egy százeurós büntetés kikerülése érdekében visszamentünk a rendőrségre feljelentést tenni, mondták várjunk... Hát vártunk, aznap nem először... Úgy két órát. És persze a motort ott kellett hagynunk, míg nem lesz rá új rendszámtábla. Szóval mindent összevetve fél ötre kerültünk haza, és még a mai nap is arról szólt, hogy szaladgáltunk a dolgok után. Röpke három órás utánajárás, izzadás és szenvedés után végül két perc alatt megvolt az új, aztán már csak a rendőrökre kellett várni, hogy ellenőrizzék, és mehettünk...
Azt hiszem rám fér a pihenés.

Fél éjjel ezen pörgött az agyam, hiába, nem kellett volna a nővéremmel a holokausztról beszélgetnem lefekvés előtt... Szeretem a családomat, mindegyikük -különösen apám- kifejezetten szociálisan érzékeny. Minden elhagyott, nyomorú életű, megbántott, vagy elnyomott emberi lénnyel képesek vagyunk azonosulni, legyen az hajléktalan, cigány, zsidó, transzvesztita, árva gyerek, vagy szeretethiányos felnőtt. Mindenkivel, aki nem tud változtatni magán, az életén, mert más, mint az átlag, vagy gyenge, vagy elesett... Mindenkivel, akit bántanak -és aki nem bánt mást.
Szóval a Cigánygyilkos Halálosztagnak nevezett elmebeteg állatokon gondolkodtam, illetve azon, amit egy másik blogban olvastam. Hogy mi értelme a rasszizmusnak? Hogy miért "cigány" és "nem cigány" között van a határvonal, miért nem "bűnöző" és "nem bűnöző" között? Miért jó bárkit is megtenni felelősnek a saját nyomorunkért és elszántan acsarkodni?
Nem hiszek a cigánybűnözésben. A megélhetési bűnözésben igen. De azt sem kötném a cigányokhoz, elég megnézni a társadalom legszélére szorultakat, az életkörülményeik, társadalmi helyzetük, túlélési módszereik azonosak cigánynak, nem cigánynak egyaránt. Nincs különbség. Miért választanánk szét őket?
Nem gondolom azt sem, hogy mindenáron lapogatni kéne az átlagos körülmények között élő, dolgozó, rendes cigányok vállát, hisz ez a normális, az elvárható... De azt gondolom, nem is kéne folyton azzal szembesíteni és  támadni őket, amit mások követtek el és nem ők.
Nem vagyunk egyformák -és ők sem egyformák, bárki bármiért is próbálja ezt a torkunkon letuszkolni.
A rémisztő az, hogy amibe energiát fektetünk, az növekszik -pedig sokan az elkeseredettségüket, frusztrációjukat, dühüket nem tudják máshogy levezetni, csak tovább hízlalják... A gondolatokat pedig szavak követik, a szavakat hamarosan leírja valaki, és végül jönnek a tettek... Nem akarom végiggondolni, mi jöhet még azután, hogy már hat ártalmatlan, ártatlan ember halt meg álmából felriasztva, embertelen, elmebajos, fegyvermán állatok kezétől.
Nemrég kaptam egy videót, cigányterror az iskolában címmel. Megnézve a videót, a szerencsétlen lányt pofozó egyik kedves lányka valóban cigány volt, a másik viszont "rendes" magyar. A körülöttük állók, akik közül senki nem avatkozott közbe, majdnem mind fehér bőrű volt. És az egyetlen, aki védte a lányt -szintén cigány! Számoltátok az arányokat? Akkor, miről beszélünk?
A hozzászólásokba csak beleolvastam, az a kevés is bőven sok volt. Hihetetlen, hogy ilyen dolgokat valaki képes egyáltalán kigondolni, nem hogy leírni! De gondoljunk bele az ő helyzetükbe. Biztos, hogy a cigányok az oka az ő nyomorúságuknak? Talán a cigányok gátolják benne, hogy tanuljon, vagy jobb munkát szerezzen, vagy rendbe hozza az elcseszett családi életét, ami valószínűleg a valós kiváltó oka ennek a förtelmes fröcsögésnek? Mert szögezzük le: boldog, kiegyensúlyozott ember nem gyűlölködik. Nincs rá oka, és az energiáit is másba fekteti. Ha valaki boldog, valószínűleg elégedett a helyzetével, vagy ha nem, képes rajta változtatni. És ha nem képes, nem elégedett, nem boldog, a legkönnyebb és legprimitívebb módja ezt levezetni, ha keresünk valakit, akit hibáztathatunk érte, természetesen önmagunkon kívül...Mert egyszerűbb egy nyájhoz csatlakozni, semmint a saját fejünkkel gondolkodni és cselekedni -de nem mások ellen, hanem önmagunkért!
Hát itt tart ma Magyarország, és igenis aggaszt, bár (szerencsére?) a valós helyzetre nincs teljes rálátásom.
Igen, kéne egy erős rendőrség, nem vitatom. De az önbíráskodás, gyűlölködés, előítéletek nem oldanak meg semmit...
És csak azt remélem, hogy a bűnözők előbb-utóbb a törvény előtt felelnek tetteikért. Bőrszíntől, vallástól, nemtől és felekezettől függetlenül. Mert minden ember egyenlőnek születik, csak nem egyenlő körülmények közé...

 Tegnap este elmentünk futni, aztán be a városba megnézni egy break-performanszot. A futás sajnálatos módon a park körül, és nem a parkban történt (mert az bezárták estére), de a múltkorihoz képest fél kilométerrel többet nyomtunk, és így már három km-t is le tudtam futni, kétszer egy-egy perc sétát beiktatva, pusztán csak a légcsere végett. És ne tessék röhögni, nekem ez a három km is bőven pont elég, később nyilván lesz több is -de soha nem futottam (kivéve ha néha-néha rávett valaki), és mostanában egyéb sportokkal sem volt dolgom. Szóval ez is nagy szó! Aztán zuhany után bemetróztunk a központba, vettünk egy dürümöt, és ahogy egy padon ülve ettünk, mellé ittunk kólát, akkor valahogy megvilágosodtam, hogy én tényleg itt akarok maradni, nagyon! Mert szeretem a langyos nyári éjszakákat, szeretem a tejeskávét, ami itt a legjobb a világon, szeretem a pálmafákat, bámészkodni az utcán, a szebbnél szebb épületeket, a segítőkész népeket, hogy biztonságban érezhetem magam, a különböző bárokból jövő különböző illatokat, a parkok zöld-illatát, a meleget, a napsütést, a helybeliek állandó nyafogását az időjárásról (hol meleg van, hol hideg van, hol esik, hol meg túl száraz), a "csűrben vagyok" típusú eszetlen közlekedést, ahogy mégsem történik nagyobb baj szinte soha, még a harcokat is szeretem, amiket nap mint nap meg kell vívnom mindenféle dilettáns hivatallal, a rengeteg kiállítást és múzeumot és szabadtéri előadásokat, az utcai mutatványosokat, a metrót, ami gyors és hűvös... És még azt is szeretem, akivé Barcelona tett, az ittlét, a sok élmény, a kűzdés Ádámmal vállvetve, majd nélküle, és Xavi megnyugtató jelenléte, aki mindig erőt ad ahhoz, hogy újra boxkesztyűbe bújjak és jöhet a következő menet... És a végén csak én nyerhetek, ez nem is kérdés!
Majdnem az egész életemet újra kellett itt tanulnom, és ezt tényleg csak azok érthetik igazán, akik valaha éltek külföldön -az adórendszert, az egészségügyi rendszert, a boltok kínálatának elrendezését, a különböző márkákat, a közlekedést, mindent -még az emberi kapcsolatokat is! Nem azonosak a gesztusok, az etikett, a szokások, bizonyos fogalmak pedig teljesen mást jelentenek otthon, mint itt...
És igen, az emberi kapcsolatok. Legutóbb elsirattam egy elmúlt (?) barátságot, de kaptam egy emlékeztetőt, hogy azért még így is barátokkal vagyok körbevéve... Zömében virtuálisan, de ha kell egy kedves szó, mert magam alatt vagyok, vagy egy példás fenékberúgás, mert nyafogok, ha kell egy bölcs tanács, vagy némi odafigyelés, egy kis vigasz vagy támogatás, mindig ott voltak a barátaim, és csak azt remélem, hogy tudom viszonozni azt amit tőlük kaptam...
Visszakalandozva a lelkiektől, a break performansz elég érdekes volt, kisebb jelenetekből állt össze az előadás, volt, amelyik tetszett, volt, amelyik nem annyira... Hihetetlen volt, hogy szinte csak a ritmus volt jelen, dallam nem is nagyon, és ahogy a táncosok minden mozdulatukat olyan fegyelemmel és precizitással kontrolállták, hogy arról én, enyhén szólva nem táncos lábú laikus csak álmodhatok legfeljebb. Persze, azért táncosok...
Aztán volt olyan is, amiben több volt a beszéd, mint a tánc, és bár angolt és spanyolt is használtak, nekem valahogy mégis túl lila volt... De összességében tetszett, jó volt végre megint elgondolkozni a dolgok jelentésén és kicsit kikapcsolni az agyamat a mindennapos gondok múkuskerekéből.
Igen, és ma kicsit optimistább vagyok. Mint mindig, ha új ingerek érnek.:) Új hét kezdődik, és hátha hoz valami jót is végre...

 A tegnapi nap egész jól telt, délután Kornéllal strandra mentünk, útközben vettünk barackot, ő spanolt a helybeliekkel, szóval kellemesen telt, de aztán marha nagy borulat jött, fekete felhők, amik semmi jót nem ígértek, ráadásul feltámadt a szél, úgyhogy nyüszíteni kezdtem, hogy fázik a hátam és eriggyünk innen. Végül kompromisszumként sétáltunk a parton, ahol a beton által visszasugárzott hő épp elég volt fűtésnek, és azt a pár csepp esőt is kihúztuk a kaszinó tövében az eresz alatt.
Aztán hazaérve elkapott a minden bajom van-érzés, hogy hiányzik az én éppen három éves unokaöcsim, meg úgy általában a család, és mennék már haza, csak Xavi hiányozna innen...
Kábé ugyanez az érzésem volt San Joan -kor is, amikor a katalánokkal barbecue-ztunk, igaz ott volt más okom is a társasági magányra -szokás szerint mindenki katalánul hablatyolt, és meg kellett magyaráznom Xavinak, hogy marha nehéz a castellanot gyakorolni, ha mindenki katalánul beszél. Jó, persze, megértik, amit mondok, de ha azt sem tudom, miről van szó, mert nem értem, akkor mégis mit szóljak hozzá bármilyen más nyelven? Ehh. Egyébként nem volt rossz élmény maga a vacsora, leszámítva, hogy kicsit világvége-hangulatú volt az egész, mert mindenki bevásárolt erre az éjszakára pirotechnikai cuccokból, és folyamatosan robbantak a petárdák, sivítottak a rakéták -én elég sokszor álmodom háborúval, talán ezért is nem élvezem az effajta mókákat... Pedig a látvány békés volt: ameddig szem ellátott, minden teraszon buliztak, énekeltek, hujjogattak... Később, lenn a tengerparton kicsit jobb volt, élveztem a látványt, mintha az éjszaka a egész városban tüzijáték lett volna, csak kapkodtuk a fejünket. Aztán hazamentünk, mert nem volt nálam kardigán és hideg volt az éjjel...
Na de vissza a tegnap estéhez, meg a kicsit szomorkás a hangulatom máma -érzéshez, amit tovább fokozott Charlie angyalának, Farah Fawcettnek a halála, igen, tudom, a rák alattomos betegség, amúgy sem volt már mai csibe, és bár a 80-as évek ikonja volt, ő is csak ember, és halandó... de becsültem a kűzdelmeit, kitartását, erejét. Isten veled, Farah!
És aztán Kornél írta, hogy meghalt Michael Jackson, amin egészen megdöbbentem, mert ő meg a 80 és a 90-es évek sztárja is volt, a pop királya, és bár több, mint egy évtizede nem adott ki értékelhető dalt, azért ki ne emlékezne zsenge tinikorom legnagyobb énekesére... Akkoriban ez a királyi cím nem hangzott olyan lesajnálóan vele kapcsolatban, mint manapság, ő volt a király, Madonna a királynő, és pont. Aztán később már nem annyira a zenéjéről volt híres, mint inkább a gyerekmolesztálási perekről, a széteső arcáról, hát így múlik el a világ dicsősége. És igen, sajnálom őt, az elveszett gyerekkorát, a szerencsétlen életét... Valószínűleg azért, mert nekem csaknem felhőtlen gyerekkor jutott, rengeteg szeretetet kaptam, két szülőm nevelt föl, és semmi más dolgom nem  volt a világon, mint hogy gyerek legyek, játsszak, tanuljak, boldog legyek... Nem beszélve arról, hogy volt mit ennem, volt megfelelő minőségű ivóvíz, iskola, ahol tanulhattam,  saját ágyam, amiben alhattam, és gyerekek millióival szemben fel sem merült, hogy halálos betegségek, háborúk vagy éhínség miatt ne érjem meg a felnőttkort.  -hát ezért tartom a legszomorúbb (és legigazságtalanabb) dolgok egyikének, ha valakinek nem jut rendes, szeretetteli, biztonságos gyerekkor olyan magától értetődő természetességgel, mint ahogy nekem jutott...
Úgy fest, a zseniknek sosem adatik könnyű sors. És mert érzelgős lettem az elmúlt hetek hatására, csak azt remélem, ha már a gyermekkorát tönkretették, ha már a felnőttkorát ezzel ugyanúgy megnyomorították, ha már annyian támadták és ennyire lecsúszott, legalább nagynéha tudott boldog is lenni... Hát, nyugodj békében, Jacko!

Voltatok már tájfutóversenyen? Ha nem, nem tudjátok, mit hagytatok ki, bár nekem is ez volt ez első... Vasárnap elautókáztunk 150 km-re Barcelonától, be a hegyekbe, mert bár szerintem volna rá igény, de nincs strand tájfutás (pedig lehetne ellenőrző pont a lángosos, a sörösbodega, a strandröpipálya...) Az idevezető úton volt időm bámészkodni, fut egy kis folyó a völgyben, ami nekem teljesen Boszniát és a Neretvát juttatta eszembe, persze talán nem teljesen helytálló az összehasonlítás, de engem ez a párosítás –hegyek, folyó- mindig lenyűgöz. Egyesítsük Sopront Szegeddel!:))
Persze a mókusnak nincs internetje, de most nem is hiányzott. Marha nagy hegyek között, fenyőerdőben, beleszagolva a levegőbe nem sokminden hiányzik az embernek –na, esetleg egy pár zárt cipő, mert papucsban kissé lefagyott a lábam, de a friss és tiszta levegő és madárcsicsergés sokmindenért kárpótolt. Még azért is, hogy aztán egy és háromnegyed órán át magányosan szaglásztam a fenyőillatot és hallgattam a közeli kis erecske csobogását.
A tájfutóverseny vicces dolog, itt is cicanaci van a versenyzőkön, mint ahogy az evezősök is ilyen tornadressz-szerű testhezálló cuccban nyomják, de itt lábszárvédő is passzol hozzá, meg némelyeknél sapka. És persze ami totálisan lehengerelt, azok a különböző kézre szerelhető kütyük, úgymint alkarra rögzített térképtartó, ujjra rögzített iránytű, meg más ilyen rafinált holmik. Részemről mindezekkel együtt öt perc után úgy elvesztem volna, hogy csak a porladó csontvázamra találnak rá néhány századdal később...De én nem is futni mentem, csak bámészkodni.
Annyira szép volt a táj, és olyan jólesett a város állandó zajától egy kicsit távol lenni, még akkor is, ha nemrég voltam otthon, és igyekeztem magam feltölteni olyan alapvető és természetes (tehát kihalófélben lévő) dolgokkal, mint friss levegő, csönd, nyugalom...
Aztán hazafelé a fáradt, izzadt és konkrétan fülig sáros pasas megengedte, hogy vezessek, úgyhogy nekiiramodtam, és eszembe jutott egy csomó vidám emlék, amikor Ancsával úgy mentünk le hétvégézni a Balatonra, hogy én vezethettem a kis (szintén szervómentes, tehát nekem elsőre rém furcsa) Matiz Matildot, aztán visszafelé ő maradt, én hazavittem a kocsit és Szoni lányait -engem meg a szívroham kerülgetett, mikor egy ostoba Bambi elénk ugrott, rajtam meg átfutott, hogy melyik érték kié.. de a fékek jól működtek, és így nem fogtam őzet végül.
És eszembe jutott Cseló is, aki mellett az autóban szocializálódtam, értve ezalatt egy  ritka agresszív, de határozott vezetési stílus belémivódását, és olyan kifejezések elsajátítását, mint "menjél már, kiszállok, lefutlak", valamint  "banyek, minek jönnek ezek ennyien szembe, nem tudok előzni... hé, minek mentek arra, onnan jövök, nincs ott semmi!" El is képzeltem, milyen fejet vágna, ha tapasztalná az itteni csak lassan, lassabban, még lassabban vezetési elvet -sok az öreg sofőr, ők akkor sem mennek, ha mehetnének. A fiatalok meg pont fordítva. Vidám az itteni karosszéria-lakatosok élete.:))
A héten még sok érdekesség nem történt, ha azt nem számítom ide, ami bizalmas és fájó, de az majd talán rendeződik hamarosan. Ami jó viszont, hogy kaptam egy nagyobb energialöketet valakitől, akit a barátomnak tartok, pedig ha meggondolom, mindössze egyszer találkoztunk személyesen, és akkor sem beszélgettünk. Ha meggondolom, ez a legkülönösebb kapcsolatom -most már ritkábban beszélünk, de ugyanúgy tudunk egymásnak örülni. Hátsó szándékoktól, érdekektől és félelmektől mentes, feltölt, ad, és nem kér -és újabb ok arra, hogy ha  nem is tudom, de biztosan érezzem: nincsenek véletlenek. Nincsenek fölösleges történetek vagy fölösleges emberek az életünkben. Ha egy idegen belecsöppen, annak oka van: lehet, hogy megtanít minket valamire, vagy üzenetet kapunk tőle -esetleg egy új barátra lelünk...

ui: Ancsa, hát persze, hogy várom a VOLT-ot, csak épp még van egy pár elintéznivalóm itt előtte. De ha hazajutok, hajjaj! Sör, eső, por, sár, zene, pálinka, motozás, tömeg, tetkók, punkok, sörények, alterosok, sátorhegyek, rockerek, sznobi bébik, értelmiségiek és kevésbé azok, részegek, vidámak, fiatalok és vének, kajásstandok, fű, fák és bokrok, mobilvécé és sorbanállás, ismerősök és ismerkedések, hajnali hazabóklászás, napfelkelte a Faraktár utcában, ájult alvás csengő füllel, és este megint, ugyanúgy, újra vissza... koncertek... olyan töménységben, hogy kitartsanak egy évig -a következő VOLT-ig...:)

Vannak még csodák!:)
A szombat jó zsúfolt volt, reggel már a felújított Voda-boltban kezdtünk, feltölteni a telefonom (gyönyörű lett, kicsit irigylem a lányokat miatta, jó lehet ott dolgozni most!), aztán fodrász, ahol rendesen megtépték a hajam... Viszont állat lett!:)) Aztán még vettem egy fekete szaténnacit meg egy bolerót, ne kérdezzétek, miért éppen most kell vásárolgatnom, amikor épp hogy kirúgattam magam... Mentségemre szóljon, hogy ezek olyan darabok, amik már rég hiányoztak a ruhatáramból, és széleskörűen hasznosíthatóak -nem mellékesen meg baromi jól állnak nekem...:) Délután aztán csillámos szemfesték, dupla szempillaspirál, szájfény, alapozó, körömlakk, szatén nadrág, csőtop, boleró, alkalmi táska -szóval minden, ami az optikai tunninghoz kell, és tegyük hozzá, kellett is a maskara, mert az iskolában minden tizenéveskori komplexusom rámtört, és csak akkor csillapult az idegbajom, amikor az osztályfőnökömet megláttam. És persze beszállingóztak az osztálytársak, volt, aki odajött puszilkodni, volt, aki nem, volt, akivel váltottam pár mondatot, volt, akivel nem... És egyikük, aki kertészmérnök lett, hozott minden lánynak egy csokor rózsaszín pünkösdi rózsát. Örültem neki. Szeretek virágot kapni. Meg ment a körömlakkomhoz.:))
Aztán jöttek a kötelező körök, hogy ki mire vitte, mit dolgozik, van-e férj/feleség, gyerek, kutya, vagy legalább kocsi és lakás... Ahhoz képest, hogy jó érzés lett volna vetíteni valami szép színeset, maradtam a tényeknél, hogy kirúgtak, és még azzal sem kérkedtem, hogy a pasim bezzeg építész.:) Mindezek ellenére többen mondták, hogy irigyelnek -mit is mondott Kornél? Hogy az a szegény ember, akinek még irigyei sincsenek? Persze nyilván nem a helyzetemet irigyelték, csak a várost, ahol élek... Hát, az tényleg sokkal rózsásabb. És már itthon is egzotikus állatnak számítok, mert ahogy néztem, én szakadtam legmesszebbre, ráadásul úgy, hogy nem látom a végét -annak ellenére sem, hogy középhossszú távú terveim Sopronban vannak...De öt év hosszú idő, mint az érettségi találkozók is mutatják.
Amúgy, a legviccesebb az volt, hogy az egyik leg-ööööö-lázadóbb lány, aki a szalagavatós 10éves érettségi találkozós sztoris önmagunk paródiájában éppen terhes volt, kitömött pocakkal, fekete ruhában, na ő most fekete ruhában, igazi pocakkal volt ott... Ági kellett az emlék felidézéséhez, de azért mókás volt.
A hivatalos részen átesve végigjártuk az iskolát -semmi sem az már, ami volt, teljes felújítás, minden kicserélve, átalakítva... De persze miért is lenne minden ugyanaz, mint rég? Csak mert a mi hat évünk alatt egyedül az változott, hogy lebontották a cserépkályhát?:)
A vacsora érdekesen alakult -mi kicsit előbb értünk oda a lányokkal, Ágival, Viccel, meg Beával, aki anno az osztály strébere volt, mostanában meg gyógyszerész, mivel minden tanár őszinte megbotránkozására nem az akkori sztárszakokra ment csupaötössel, hanem oda, ami igazán érdekelte -őszintén becsülöm érte. Szóval leültünk a hosszú aszta közepére, és mellettem meg szemben még akadt két szabad hely -és épp azon szórakoztunk, ki NEM fog odaülni mellém, mikor az egyikük, akit anno szerintem mindannyian jócskán rühelltünk, leült mellém. Hoppla, mondtam, biztos benézte a társaságot, habár a másik asztalnál félméternyi közelben tudhatta az osztálybeli régi cimbiket. A találkozó előtt nyakamat tettem volna rá, hogy ugyanazokkal az arcokkal fogok beszélgetni, akikkel mindig is tettem, az osztályban, az ötévesen, egyáltalán. Aztán úgy alakult, hogy a balomon ülő barátaim sztorijait ismertem, a jobbomon lévőkkel viszont már az ötéves találkozón sem váltottam egy rohadt szót sem, így erőt vettem magamon és becsatlakoztam a társalgásba.
És nem bántam meg! Igaz, a srácnak sosem az IQ-jával volt gond, inkább csak a EQ-ja volt minuszos... Tudta, hogy penge, és ezt simán mások ellen fordította -lenézett mindenkit, a gyengébbekbe ott rúgott, ahol tudott, megkockáztatom, hogy szorult bele némi gonoszság is... Néhány óra nem elég ahhoz, hogy valakiről, akit sosem ismertünk igazán, megállapítsuk, mennyit változott, de már az is meglepetés volt, hogy tudtunk miről beszélgetni, egyáltalán, valódi kommunikáció zajlott közöttünk. Kellemes, humoros, érdekes társalgás. És ez nem csak engem lepett meg: amikor a két barátnőmmel távoztunk egy mosdó és gyors pletyicsere körre, egyből azt kérdezték rosszallóan, mi ez a nagy lamúr? Mondtam nem lamúr, csak ha valakit mindig köcsögnek tartottam, de kivételesen szóba állunk és van lehetőség beszélgetni vele, nem szoktam kihagyni. Általában a vadparasztok még egy fokkal jobban is érdekelnek, mint a normálisabbja. Ezután azt vettem észre, hogy a lányok is be-bekapcsolódtak a beszélgetésbe, és lassan mintha enyhült volna a közutálat felé... Szóval, vannak még meglepetések, ha hagyjuk magunkat meglepni. Néha érdemes.
Ja, és amikor hosszú, kínos csönd alakult ki a kérdés kapcsán, hogy ki szervezi a következő érettségi találkozót, átvillant az agyamon, hogy de hiszen adigra nekem már saját csehóm lesz, tarthatnánk ott -úgyhogy feltettem a kezem és rávillantottam a szemem Vicára, hogy gyerünk, ő fogja velem szervezni... Hát nem látszott kifejezetten boldognak az ötletemtől, de én tudom, hogy mi remek páros vagyunk...:))
Ági kapcsán annyit, hogy ahogy megláttam, elpárolgott minden neheztelésem. És hirtelen egyértelművé vált, hogy miért nem keresett, miért nem hallatott magáról -mert ő ilyen. És miért nem tudok rá haragudni emiatt -mert a barátom. Lehet, hogy nem szorosak a szálak közöttünk, lehet, hogy egymás tudta nélkül éljük az életünket -de mindig közünk lesz egymáshoz.
A hazaúton kissé meglepett, hogy két utca hosszon nem volt közvilágítás -bár csak a bokámat féltettem magassarkú szandálban. Nem változott sokminden a városban -pocsék a közvilágítás, az utak rettenetesek, de rengeteg a zöld, csupa béke és nyugalom minden -szeretek itthon lenni. Csak Xavi hiányzik, már most... nagyon.

 Megérkeztem, lenyugodtan, reggel dolgoztam, megkaptam a pénzem, aláírtam a papírokat, békében váltam el mindenkiől, és közben addig agyaltam, míg ki nem simultam végre. Persze azért a fő megoldás mégiscsak egy beszélgetés lesz, de most nem vagyok stresszes. Miért is lennék?
Xavi kivitt a reptérre, és a Damm sörgyár mellett ahogy megéreztem a komlószagot, már tudtam: hazafelé tartok -pedig hol volt még Sopron!
A reptéren kicsit megint egyedül maradtam, az egyfajta űr nekem mindig, talán a tétlenség, hogy nincs más dolgod, csak várakozni... Már nem itt, de még nem ott. Kicsit magányos is az egész, na de a megérkezés öröme mindenért kárpótol... Ja és hazafelé én vezettem, főleg mert karácsony óta nem tettem, és a mostanra tervezett durván 1100 kilóméterre tekintettel nem árt a gyakorlás.
Az útról annyit, hogy Bécs fölött, amikor landolni kezdtünk, hirtelen nem tudtam eldönteni, landolunk-e vagy zuhanunk, úgy megindultunk lefelé, ráadásul olyan hepehupás, hullámvasútos utunk volt, hogy néhányan sikoltoztak (és ez most nem túlzás, tényleg), csak az addig folyamatosan vinnyogó kölkök hujjogattak lelkesen. Aztán a betonra már úgy tette le a gépet a pilóta, hogy meg sem éreztük, ki érti ezt?:) Aztán mikor a reptéren meghallottam, hogy es ist wirklich unglaublich, akkor széles vigyorra szaladt a szám, és azóta sem bírtam abbahagyni...  itthon vagyok!:)
Ettem egy jó hamburgert a Mackóban -itt a legjobb a világon, meg túrórudit, és egy kis soproni sört... elégedett vagyok, kiegyensúlyozott és jelenleg rendíthetetlen a nyugalmam. Holnap feltöltöm a magyar számom, felhívok mindenkit, megyünk New Yorkerbe, fodrászhoz, és jöjjön, aminek jönnie kell...

 Nem tudok aludni, és most már lassan nem is érdemes. Fél óra és kelhetek, menni segíteni a hostelbe -segíteni, nem dolgozni, mert csak délig vagyok, és aztán vége.
És van valami, ami nem hagy aludni, sőt nyugodni sem. Ezen kattogok tegnap óta. Hogy az őszinteség, vagy a dolgok elhallgatása-e az üdvözítő út. És igen, ez sem blogra való téma, de még mindig fenntartom, hogy ez az én felületem, és néha csak itt tudom magam kiélni...
Szóval azon gondolkodom, hogy amikor hosszú éveken át őszinte vagy valakihez, akihez talán pont az őszinteség révén kerültél közel, olyan közel, mint talán magadhoz sem, akkor miért és hogyan jöhet valami a kettőtök kapcsolatába, ami után aztán kezdődnek a hallgatások... És hogy van-e értelme elhallgatni a dolgokat, vagy néha tényleg jobb ez így?
A nővéremmel szoktam az ilyen jellegű erkölcsi dilemmáimat megbeszélni, de ő még most nagyon, nagyon messze van... és én most nem tudok aludni.:)
Mi van akkor, amikor adódik egy helyzet, amiről talán senki nem tehet, de kivált rengeteg vegyes érzelmet... és néha olyat is érzünk, gondolunk, ami annyira negatív, hogy magunk előtt is szégyelljük, nemhogy még el is mondjuk annak, akiről gondoljuk?! Éppen azért hallgatunk róla, mert nagyon szeretjük, és nem akarjuk ezzel mérgezni a kapcsolatunkat... De nem a hallgatás mérgezi meg jobban?
Soha nem voltam nyersen őszinte típus, főleg ami a véleményem kifejezését illeti, általában törekszem rá, hogy ne bántsak másokat -sokszor azon az áron is, hogy esetleg elhallgattam az igazi véleményem. De ez nem járható út egy barátságban, ahol éppen az őszinteség meg a bizalom a legfőbb erény... Közben jól tudom, a kimondott szónál nincsen veszélyesebb fegyver a kezünkben, ha valakit jól meg akarunk bántani -ez néha akkor is sikerül, ha a közlendőnk alapvetően nem sértő... De hogyan beszéljünk arról, ami fájdalmas, és annyi negatív feszültséget generál, hogy az óhatatlanul is rámegy a kapcsolatunkra? Vagy ne beszéljünk róla, mert többet árthat, mint használ? Melyik a kisebbik rossz, bevallani vagy elhallgatni az érzéseinket? Legjobb lenne nem érezni őket... de az túl egyszerű lenne...