Azt hiszem, most kell befejeznem, és nem csak azért, mert egy őrültnek én lettem a kedvence megint, hanem mert azt hiszem, ez a fejezet lezárult...
Ma pontosan egy éve, hogy Londonba érkeztem, szóval tekinthetjük ezt a napot nyugodtan fordulópontnak... Azóta rengeteg minden történt, betöltöttem a harmincat, sok-sok új élményt és tapasztalatot szereztem, történt rossz is, de a tanulságot levonva sokkal hamarabb talpra álltam, mint hittem -hogy megerősödtem, az nyilvánvaló... Majdnem mindent megkaptam, amit akartam egy éve ilyenkor, épp csak a terveim változtak, lemondtam Barcelonáról, holott még mindig szerelmes vagyok abba a városba.:) Persze ki tudja, mit hoz a jövő, de elfogadtam és lezártam azt a történetet, ez pedig, a jelenlegi életem Londonban annyira nem szolgál sok érdekességgel, hogy egy blogot tartsak fenn miatta. Szóval köszönöm mindannak, aki olvasott, elmebajos kommentelőmnek meg üzenem, hogy a továbbiakban nem kell fáradnia, hogy publikálja az üzeneteit, mivel ahogy eddig, ezután is én válogatom meg a kommenteket, amik a falra kerülnek.:)
Nem tartom kizártnak, hogy valahol, valamikor majd folytatom a blogírást -most erre sem időm, sem energiám... De azért jó volt eddigi életem legsűrűbb éveit valahol, valahogy rögzíteni az utókornak, magamnak. Ég veletek!

 ...és 30 lettem, habár ennek jelentősége csak otthon nyomasztott, így utólag minden megy  tovább ugyanúgy, és változatlanul huszonévesnek érzem magam. Múlt héten Nórival voltunk partizni, és ott egy magyar fiú csúnyán lesokkolódott a koromtól, mondván ő azt hitte, fiatalabb vagyok nála. 23 éves. Jólesett, na.:))
De vissza a tárgyhoz! Nagyon jól éreztem magam otthon, habár nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem, de mostanában az ilyesmi engem már nem aggaszt... Szeretem a meglepetéseket.:) Szóval az otthonlétem úgy kezdődött, hogy elmentünk Vicával cukrászdázni a város legújabb Harrer (=tök procc) cukrászdájába, málnás sachert ettünk és cappuccinot ittunk -és bár Vic kissé fáradt volt és gondterhelt, végre nyoma sem volt a tavalyi fásultságának és újra boldognak láttam... És miközben az arcát néztem, arra gondoltam, hogy már két, javában felnőtt nő ül itt, ha akarom, látom az aprócska ráncokat is mindkettőnkön, és mégis, valahogy ugyanazok vagyunk és ugyanazt jelentjük egymásnak... Jóleső érzés volt. Emlékeztetett arra, hogy a barátság nem pár évre szól, és nem attól függ, hogy épp kivel jársz, hol élsz, mit tanulsz vagy dolgozol. Csernus mondta valahol, hogy az a legigazibb barátod, akivel akkor is őszinte vagy, ha azt kockáztatod, hogy úgy megsértődik, hogy többet nem áll veled szóba -nekünk is voltak viharaink, és mégis visszataláltunk egymáshoz...
Aztán vasárnap elmentem a dokihoz, akit anya intézett, hogy meglézerezze a hónapok óta  gyulladt körömágyam. Addigra már több felől beijesztettek, mennyire fog fájni a lábujjközi injekció, de alig éreztem valamit -pedig még a doki is azzal jött, hogy az bizony fájni fog, de majd szól, mielőtt belém vágja a tűt. Szólt, én nagy levegőt vettem, és semmivel sem éreztem több fájdalmat, mint mondjuk egy véradáson. Aztán már egyáltalán nem is éreztem semmit. Na jó, de, a lézer miatt az égett bőr-hús szagát... Közben tűrhetően szórakoztattuk egymást a dokival, például ilyen párbeszédekkel:
-Fáj?
-Nem.
-Fél?
-Igen.
-Ne féljen.
-Miért ne?
-Mert akkor kevésbé fáj.
-De egyáltalán nem fáj...
-Akkor csak nyugodtan.
Aztán visszarendelt pár nappal későbbre átkötözésre, ezzel gyakorlatilag felborítva az egész hetes, meglehetősen feszes programomat. Szeged így kapásból ugrott...
De legalább Ancsával be tudtunk ülni John bull-ba (ami egyébként már régesrég Perkovátz-ház, de mi még mindig johnnynak hívjuk:)) enni egy finom tatárbifszteket hagymával és csemegeuborkával, mellé egy pohár muskotályost és beszélgetni egy jót -hát igen, ha van egy Bika barátod, lehet vele adni az élvezeteknek!:)
Utána átmentem a szülőkkel velőspirítósozni a Gyógygödörbe (na meg egy kis zöld veltellini), és igen, kábé hasonló szellemben telt minden nap, duplavacsora és kiélvezni mindent fenékig, a jó társaságot, finom ételeket, finom italokat... És hát volt mit.
Aztán felmentem a nővéremhez Pestre, készült sok-sok fotó és rengeteget vihogtunk (talán már mondtam, hogy vannak dolgok, amik nem változnak), és ha már ott voltam, megnéztem Ági barátnőmet és a kisfiát, aki akkor született, mikor kijöttem Londonba -hát, nem egyszerű ennyire kézzelfogható formában szembesülni az idő múlásával. A kisklapec már hét hónapos, és teljességgel elbűvölő -a barátnőm vonásait látom rajta, az apja színeiben.:) Elmentünk sétálni és kínai kaját venni, és barátnőm számításai ellenére nem volt nyekergés, meg sírás-rívás -én toltam a kocsit és béke volt meg mosolygás. Jó volt újra találkozni vele is, hát igen, a másik 17éves barátságom... Ami több, mint az életem fele. Mellbevágó adat.
Aztán a pesti kaland vége is persze rohanás lett, Monival még tudtam egy kis időre találkozni, de tényleg csak kutyafuttában -bár a rövid találka is lényegesen több a semminél, hisz ki tudja, mikor tudunk legközelebb találkozni.
Kikísértem a Délibe, és engem ott szedett fel Rena és Bazsika -igen, igen, még mindig Rena az, aki ilyenformán oldja meg a találkozást, mint legutóbb februárban Kati szülinapi bulija után, mikor hazavittek és addig is tudtunk beszélgetni. Most ugyanez történt, volt sofőrünk, mi meg a hátsó ülésen duruzsoltunk Győrig -hát volt miről! Ugyanis januárban újabb baráti baba születik a világra, és azt sem bánom, hogy Bak lesz, úgy örültem Rena boldogságának!:)
Aztán megint el kellett mennem átkötöztetni az egyébként szépen gyógyuló lábujjamat, ahol a doki  szóba hozta, hogy milyen különös érzése volt, amikor beléptem a rendelőjébe és van-e esély rá, hogy mostanában otthon járjak. Óóóóó, hát lehet itt rontottam el a jövőmet, mert a doki kozmetikai sebész amúgy, de mondtam, hogy meg ne bántsam, de esélytelen, Londonban élek, és nem is vagyok facér. Szabadkozott és mondta, hogy nem akar zaklatni vagy bármi, ha úgy van, tudom, hol dolgozik. Aztán kézfogás és leléptem, közben kuncogás kaparászta a torkomat.
Az utolsó napomon  senki nem akart velem találkozni, csak Ádám jött el velem este lángosozni, és aztán becsalt Buddhába egy forró csokira. Furcsa volt, hogy foglalt asztalunk volt a különteremben, de nem bántam, csak furcsállottam, hogy ketten vagyunk a nagyasztalra -habár a másik nagyasztalnál is három nőci mulatozott, úgyhogy igazából nem is volt gyanús. Aztán egyszer csak jött be az én Vica barátnőm egy tortával, görögtűzzel a tetején, és hangosan énekelte, hogy boldog szülinapot -először azt gondoltam, hogy a másik asztalhoz jött, hülye gondolat volt, de tényleg, a második gondolatom meg az volt, kinek van szülinapja? Aztán rájöttem, hogy nekem.:))) Meglepetésbuli volt, meg is lepődtem. Már Vica sokk volt, mert úgy tudtam, ki nem állhatja Ádit, és hogy miattam összefogtak, az már önmagában markánsan megható volt... És aztán jöttek a többiek: Ancsa, Szoni, és még Tamás is eljött, annyira örültem nekik! És a legvégén Andi jött, és én majdnem megkérdeztem tőle, hogy kerül oda, mert annyira hihetetlen volt, hogy még ő is ott van Zalaegerszegről... nem is tudtam hirtelen, sírjak-e vagy nevessek, persze aztán utóbbit választottam -és fél órával később sem gondoltam meg magam, amikor újabb meglepetés érkezett: a nővérem! Aki előző este hazazavart, mondván randija lesz, és  egyébként is, majd mindent elmagyaráz.... Hát ennyit a nagy titokzatoskodásról.:) Lejött megünnepelni, és másnap hajnalban ment vissza dolgozni... Kicsit pityereghetnékem volt, pont mint a tavalyi meglepetésbulimon, de itt nem tört el a mécses, mert végre tényleg azokkal ünnepeltem, akiket szeretek, és akiknek a társasága mindig feltölt -ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna, a tiramisu torta meg a könyvek és ajándékok csak ráadás volt. Azt hiszem, sikerült felejthetetlenné tenni a harmincadikat... És soha nem lehetek elég hálás ezeknek az embereknek a barátságáért.

 Szóval megint annyi minden történt, mint mindig... És még mindig a munka teszi ki az életem meg a történések nagy részét. A főnököm időnként kiakasztó -pár hete szombaton például a rosszkedvét egy az egyben áttolta ránk , vagyis már este hétkor lecseszéssel indította az estét, mert a két új, akikkel dolgoztam aznap, elég sokat hibázott. Persze, szombat este volt, én voltam az egyetlen, aki tudta, mit hogyan kell csinálni. Addig nem hibáztam ugyan, de az igazságtalan cseszegetés úgy kiakasztott, hogy utána kettőt is, továbbá egyetlen chef's specialt sem adtam el aznap este -nyilván nem volt élni se kedvem, nem hogy a vendégekkel édelegni. Mondjuk a vendégek azért visszaadták a kedvem, azért ők barátságosak voltak, így legalább mosolyogni tudtam nagynéha. Utána még napokig bennem volt a sértettség, magamban nagymonológot fogalmaztam meg a főnököm részére, hogy ugyan hagyjon már élni, dolgozni, tudom, mit csinálok, de ne stresszeljen pluszban, mert néha éppen elég stressz nyolc asztalra figyelni, mindegyiknek azonos színvonalú kiszolgálást biztosítani és közben kedvesnek lenni mindenkivel. Normál esetben utóbbi meg az őszinte mosolygás sem okoz gondot, de ha a főnököm mancsa szorongatja fél este a torkomat, és úton-útfélen letolás jár szinte bármiért, akkor gyakorlatilag ellehetetleníti a munkámat. És én így nem tudok dolgozni. És nem is akarok.
Aztán persze a monológot megtartottam magamnak. És a klasszikus stresszoldási eszközhöz nyúltunk. Claudia lakásában (igazából az anyósé) összehoztunk egy ivászatot. Nagyon jól sikerült tivornya volt, mindenki hozott egy üveg italt, és ami még ennél is fontosabb, szinte mindenki eljött: a bárból és az étteremből, sőt még Suri is, aki már nem is velünk dolgozik, de rendületlenül szeretjük, Eddie, aki egykor zárta a bárt, de utána csatlakozott, Marcia, akinek kicsi fia van tehát nem egy rosszéletű fajta, mint mi, sőt Gyula és Imola is, pedig ők reggelre mentek dolgozni megint. És Jerry, a (közgazdász diplomás) mosogatófiúnk is ott volt, és csinált jópár kompromittáló képet az este során. Egyedül Davide és Noemi maradtak távol, mindenki általános örömére.
Apropó Noemi. Marcia kérdezte, hogy barátok vagyunk-e, aztán azt is elmondta, miért kérdi... Mert ahogy azt eddig is sejtettük, valaki nyúlja a  borravalót, és amire álmomban sem gondoltam volna, nagyon úgy fest, hogy ő az... Én mondjuk a kis feketére gondoltam volna első körben, másodikban a nagyra -és az az érdekes, hogy október utolsó hétvégéjében ment el tőlünk a kis fekete, meg Noemi egy hosszú hétvégére, és akkor hirtelen megugrott a borravaló. És Rahman meg Hussein hívták fel Marcia figyelmét nemrég arra, hogy Noemi valszeg saját zsebre dolgozik -Marcia ezt úgy  tudta csak ellenőrizni, hogy számolta, ki mennyi borravalót mond be (Hussein meg én is folyton eldicsekszünk vele) és a vége az lett, mintha a nap végén csak ő meg én kerestünk volna, és Noemi egyáltalán nem kapott volna borravalót a saját vendégeitől.
És volt egy másik eset is, amikor csak az én részemről mindössze három lezárt számla után már volt vagy 15 font borravaló, és Noemi a nap végén 18-at osztott szét köztünk -akkor szóltam is, hogy valami nagyon nem stimmel, nem lehet 18, ha csak én magam legalább 15-öt összehoztam. Akkor Noemi hímezett-hámozott, hogy biztos elszámolták a váltópénzt, blablabla. Bullshit.
Szóval enyhén szólva ellen szólnak a dolgok, én meg megint csalódtam -és hihetetlen, hogy még mindig ilyen naiv vagyok, túl a 30on ugyanúgy vakon bízom azokban, akiket kedvelek... Félő, hogy ez már nem is fog megváltozni -habár akkor már inkább így élem le az életem, semmint állandó gyanakvásban, épp elég paranoid vagyok néha így is.:)
Most egyébként ő az első számú közellenség, amióta Luci elment és őt tették meg supervisorrá, azóta egészen meg van vadulva, ellenőrizget, parancsolgat, és borzalmasan megutáltatta magát mindenkivel. Gyakorlatilag csak velem ugyanolyan kedves -hm, biztos a barátjának tart, mint az egyetlen vaksi barmocskát, aki még csak nem is gyanakodott rá.
Na de vissza az élet naposabb feléhez, szóval Claudiánál ittunk pálikát, mangós vodkát, tequilát, meg jó ég tudja, még mit, a végére nem nagyon emlékszem, csak hogy haza akartam menni, mert későre járt már, de Kiril inkább ott helyben ágyba tett -és Terrance, Eddie, Gyula, Pierre, meg persze Kiril szintén ott aludtak. Terrance reggel ment a bárt nyitni, Gyula hat helyett nyolcra ért be (de persze mindenki aggódott érte benn, azt hitték, baja esett, mert annyira jó fiú, soha életében nem késett még el), mi Eddie-vel és Pierre-rel mentünk haza, mindketten még javában részegek voltak, ami Pierre esetében kissé súlyosabb volt, mert ő ment ebédeltetni... Részemről hazamásztam, Kirilnek mondtam, hogy ha enni akar, akkor vegyen és hozzon valamit, mert részemről haldoklom. Ahogy aztán itthon a zuhany után ültem az ágyamon, vártam, hogy jöjjön, szinte láttam a lelki szemeimmel, hogy ha most elpatkolnék, az alkohol mumifikálna azon nyomban, olyan szinten száraznak éreztem az egész szervezetem. Hát hiába no, nem vagyok már húszéves. Aztán valahogy túléltem, míg befutott a pasas, aki kavart nekem egy finom sós joghurtitalt, aludtunk három órát, aztán még vacsorát is csinált nekem. Elkényeztetett egy luvnya vagyok.:)
Aztán a munkahelyi helyzet annyiban változott, hogy a következő szombaton davide normális volt, én meg belehúztam az eladási versenybe -jelenleg vezetek, de a nagy fekete veszélyes, és ő az egyetlen igazi ellenfelem. De ezt az egész versenyesdit csak azért akarom megnyerni (a dicsőségen és az ötven fonton túl), hogy megmutassam az idegtépő főnökömnek, hogy  én vagyok a legjobb, akármit is higgyen. És nem, egyelőre bárhogy is duruzsoljon a nagy fekete (úgy tűnik, mindenki engem akar manipulálni), nem megyek a nagyfőnökhöz panaszkodni a managerről, inkább próbálok bizonyítani. Hibázni így is én szoktam a legkevesebbet, gyors vagyok és kedves -és a verseny bizonyíthatja a hatékonyságomat is. És ha ezt sem értékeli, akkor majd kitalálok mást... De már Angelo kifúrásával sem értettem egyet, és még mindig nem tartom jó megoldásnak ezt a panaszkodósdit.
Ami még történt... Beiratkoztunk Noemivel (tök skizo, hogy részint minden ugyanaz vele, részint minden megváltozott...) edzőterembe, jó borsos árért, de az egyik legjobb cég Londonban, van a lakásomhoz közel is meg az étteremhez is, és mindkettőt használhatom, van benne uszoda, szauna, meg minden... mondjuk mi a gépekkel kezdtük, elször tíz perc futás, 2000 méter evezés, 10 perc sífutás és száz felülés kombóval, aztán ezt 15-15-re felvittem második alkalommal -és Noemi megkért, hogy mutassam meg neki az evezést, annyit dicsértem azt a sportot... naná, hogy azt a részét élveztem a legjobban. El is dicskedtem utána Ádámnak, mert tudtam, hogy ha valaki, ő fogja tudni értékelni.:)
No egyelőre így állunk most... És asszem most leírom, mik történtek otthon, még szeptemberben, legalábbis a ködös emlékeimet...:)

 Basszus, egy hét levelezgetésbe telt, míg végre visszaszereztem a blogom, miután már egy hete nem tudtam belépni... Mondjuk az nlc ügyfélszolgálatosai tényleg gyorsak és készségesek voltak, igaz nem teljesen értettem, miért is kellett törölni a nickemet, csak mert a fórumot egyáltalán nem használtam, csak a blogomat, na de mindegy is. A fő, hogy újraregisztráltam, és visszakaptam a blogomat is. Csak most annyi minden belémszorult, hogy azt sem tudom, hol is kezdjem. Mert volt itt egy barcelonai utazás Kirillel, aztán egy hét otthon, betöltöttem a  30-at, túlvagyunk egy munkahelyi botrányon, amit a változatosság kedvéért én okoztam (Rahman kavarta igazából, aztán berántotta a kanál), és a vörösiszap, amiről még mindig összeszoruló szívvel nézem a fotókat, mert a fél családom Somlóvásárhelyen él...
Szóval nem volt unalmas. Hol is kezdjem?
Először is, Barcelona. Mindörök szerelmem, megint, és még mindig. Azért persze utazás és szabi előtt megkaptam a szokásos dupla 12órás shiftjeimet, enyhén szólva is rosszul viseltem -pedig már megszokhattam volna, hogy szabadság vagy szabadnapok előtt rendszeresen betolnak tizenkétórázni, két egymást követő napra, nehogy véletlenül össze tudjak normálisan készülni az utazásra, neadjisten kipihenten induljak útnak. Nem, hullafáradtan, másfél óra alvás után futottunk neki az útnak, ezúttal Kirillel. Ő még sosem járt ott, nekem meg szinte otthonom még mindig, hát mindketten várakozással telve ültünk fel a repülőre... Megjegyzem, életemben először kiszedtek a reptéren a biztonságiak motozásra, holott semmi fém nem volt rajtam, még zsuzsuk se, a csizmám átment a röntgenen, és sztreccsfarmer volt rajtam testresimuló trikóval. Biztos a fejem... nyilván látszott rajta, hogy szükségem lenne egy gyors teljes test-masszázsra.:) Na de legalább udvariasak voltak.
Barcelonában ugyanolyan idő várt minket, mint amit Londonban hagytunk -enyhén el is csüggedtünk, de azzal bíztattam Kirilt, hogy ez napfényes város, holtbiztosan nem lesz három napig ilyen ború, hideg meg aztán pláne nem! Aznap egy pár óra alvás után neki is vágtunk a városnak, és aztán ez így ment három napon át... Igyekeztem mindent megmutatni, ami mutogatásra érdemes, pontosabban minden kedvenc helyemre elvinni Kirilt... úgymint Güell park, a Gaudi házak, Sagrada familia, a várostörténeti múzeum udvara és a kolostor környéke, Kapadokya, Belgious, Opium. Séta a tengerparton, Dávid és Góliát, Barceloneta, meg minden. És tényleg, csak az első napon volt ború és hűvös, sőt meg is áztunk, de másnapra kisütött a napocska. Bizony, bizony, arra a nevezetes napra, amitől annyira paráztam, és amit mindenképpen Vele, és Ott akartam tölteni.
Barcelona, Kiril, és a harmincadik...
Szentimentális vagyok?
Vagy csak öregszem.
Szóval rettegtem a harminctól, de tényleg nem történt semmi. Kivéve, hogy rájöttem, hogy a kor tényleg csak egy szám -és bár mondjuk a 25 szebb szám, mint a 30, soha nem éreztem még jobban magam a bőrömben, mint mostanában. Nem lennék újra húsz, de még huszonöt se. A kor nagy előnye, hogy már nem kételkedek magamban, tudom, mennyit érek, mert ismerem magam (azt most hagyjuk, milyen tapasztalok vezettek idáig), és már nem csak kérdéseim vannak, hanem néha-néha már válaszok is... Persze van még bőven így is, na de hosszú az élet.:)
Szóval a születésnapom estéjén elvittem Kirilt a híres nevezetes, very touristical de mégis nagyon katalán La Xampagneriába, ha még emlékeztek, ez az a hely, ahol a szendvics, hurka-kolbász, akármi mellé adnak egy pohár vörös vagy fehér (naná, hogy vörös!) pezsgőt, illetve nem is pezsit, hanem jó kis katalán cava-t. Nagyon különleges hely, olyan az egész, mint valami piac, a kaja is olyan: mi tényleg hurkát és kolbászt ettünk, jó is volt, mindenki kiabált mindenkivel, zajos volt és rettenetesen ingergazdag, de nagyon a helyemen éreztem magam. Kiril is, aki viharos sebességgel összebarátkozott egy echte spanyol sevillai fiúval a hogy mondják a hurkát katalánul kérdéskör és persze a foci mentén. Aztán 11-kor kidobtak minket a helyről, és a spanyol fiú, aki addigra már szívén viselte a sorsunkat, felvetette, hogy ha be akarunk ülni valahova valamit inni, ők is szívesen velünk tartanak az olasz barátnőjével, mert miért ne. És beültünk egy másik, kicsi, füstös, alagsori kricsmibe, ahol helyi pocsékságot rendeltünk, egy üveg leche de panterá-t, vagyis párductejet. Igen, ez az, amiről még sosem hallottam, hát turistaként is lehet sok újdonságot tanulni egy városról.... A párductej alapja tej, ebbe tesznek valami töményet (nem árulják el, de jobb nem is tudni), és aztán valami színanyagot, amitől lehet rózsaszín, kék, zöld, vagy fekete. Mi ittunk egy fehéret és egy zöldet, utóbbi mentaízű volt.:) Aztán mert már irtó jókedvünk volt (na mitől hát nem attól, hogy harminc lettem), átmentünk a fekete bárány nevezetű helyre és ott is nekiveselkedtünk egy kancsó sangriának. Az olasz lány eddigre már elég nyűgös volt, szóval szóltunk a sevillai fiúnak, hogy vigye haza, mielőtt balhé lesz... Én eközben amerikai lányokkal barátkoztam, akik kéretlenül is újratöltötték a poharunkat a saját kancsójukból és tovább erősítették bennem az amerikaiakkal kapcsolatos pozitív előítéleteimet.
Na hazafelé jól jött, hogy én otthon vagyok és bárhonnan akárhova odatalálok, mert Kiril a Raval zegzugos utcácskáit már jócskán labirintusnak érezte akkor...:)
Az utolsó nap aztán kissé stresszesre kerekedett, mert délután derült ki, hogy a franciák sztrájkja miatt törölték a londoni járatokat, visszajutni három napon belül szinte lehetetlennek tűnt, márpedig Kirilnek másnap dolgoznia kellett menni... Kimentünk hát az El Pratra, és két óra sorbanállás után kitalálták, hogy akkor hajnal egykor mégiscsak indítanak egy járatot. Ennek örömére még elmentünk vacsorázni az előző este felfedezett baszk étterembe a kolostornál, ahol kis falatkákat lehetett  választani, mondanom sem kell, hogy a szintén ínyenc pasimmal összeválogattunk egy rakattal, és persze feleztük mindet... Már rég nem voltam éhes (előtte benyomtam Belgiousban egy kecskesajtos-rukolás-paradicsomos és egy nutellás-banános palacsintát egy sörrel leöblítve), csak jólesett a sok finom íz London után.:) Aztán átcuccoltam Xavihoz, aki sonka-dinnyeturmixszal fogadott minket, és nem sokkal később már indulnunk kellett a reptéri éjszakai buszhoz... Én maradtam Xavinál még egy éjszakára, épp aznap volt Mercé, és koncert volt a Plaza Espanyán, benéztünk oda is -a vicces az volt, hogy katalán banda volt, de ismertem őket.:))
Aztán másnap délben hazaindultam -fáradtan megint, de élményekkel megrakodva, és tele várakozással az otthoni jól megérdemelt szabadságomat illetően...

 Jajjaj, Meemeenek igaza van, jócskán lemaradtam a dokumentációval -valahol ott, hogy elmentünk megnézni egy szobát Kattal, az elsőt, egyben az utolsót, a tökéletest.
Valahol, valaki vigyáz rám, és ha pontosan tudom, mit szeretnék, az ölembe hullasztja a dolgokat -más szóval hihetetlenül, születetten mázlista vagyok.
(és ha néha rossz történik, rendszerint az is jó irányba tereli a dolgokat... csak néha érdemes megfelelő perspektívából szemlélni az eseményeket)
Szóval Turnpike Lane, északkelet-London, első emelet, nagy, világos szoba, duplaágy, három lakótárs (egy angol, egy francia, egy barcelonai... na?), padlószőnyeg mindenütt, nagy, tiszta, rendezett konyha, szép fürdő, kis kert...
Nekem ideális. Pontosan ilyet akartam.
Ami bibi, hogy Kirilnek viszont mennie kell a saját lakásából, mert a lakótársnője (három fiú és egy lány lakik együtt, mind a négyen barátok, kettejük pedig egy párocskát alkot) nem bírja tolerálni, hogy például Kiril MINDIG az éjszaka közepén zuhanyzik. Nyilván mert éjfélig dolgozik, ahogy a másik srác is többnyire. És hát ha gondja van valakivel, nyilván nem ők fognak kiköltözni ketten, hanem a másiknak kell mennie. Kiril kicsit lesokkolódott, főleg mert eleve Londonba is csak azért jött, mert ezek a barátai hívták... De mondtam neki is, hogy a változás az jó, és ha ilyesmi történik az életében, az csak annyit jelent, hogy azon a területen változásra volt szükség, és kapott egy sanszot, hogy még jobb legyen. Egyébként sem az a lúzer alkat (láttatok már lúzer Kost? én még nem), biztosra veszem, hogy túlteszi magát ezen. És  csak remélem, hogy marad a környéken, mert miatta költöztem ide...
Azon az estén, mikor megnéztük a szobácskámat, hazafelé betértünk "csak egy sörre" a Waxy-ba, a szokásos ír pub, ahol Bandival is voltunk. Ittunk egy pint akármilyen sört, és három fiúka mellé telepedtünk le, hát hova máshova... Azt hamar megállapítottuk, hogy ők csigazabálók, ők meg leszólítottak minket, hogy mi milyen nyelvet beszélünk. Portugálnak saccoltak be minket, biztos mert Katja brazilnak látszik.:)) Ezután elkezdtünk velük cseverészni, sőt átmentünk O'neils-be még egy sörre, itt már tisztult a kép, Kat elfoglalta magát a félspanyollal, én meg letaglózódtam Gil-Arnaud penge eszétől... Hát hiába, egy pasinak főleg az agya az igazi szexepilje. Szóval a csak egy sörből megint hajnal hármas hazamenetel lett, aztán másnap megint elhangzott a szokásos "többé nem iszom"-duma... persze persze.:)
Aztán lehet, hogy tényleg nem iszik többet, mert azóta szétköltöztünk -de el nem válunk soha.:) Kicsit hiányzik is a szobatársam, na nem a horkolása, csak a lénye...

ui: a franciáról még majd írok, mert lesz mit, csak nem most... nagyon fáradt vagyok, ma voltam NI-interjún, hogy tb-számot szerezzek és mindenféle hivatalos tennivalót intéztem. Meg be is vásároltam, úgyhogy most már szépen teleraktam a konyhapolcom és a hűtőrészemet is kajával... Jó érzés megint önellátónak lenni, na meg az is, hogy nem kell a szobámban spájzolni a kajaneműeket, nehogy lenyúlja valaki... Szóval részint roppant hasznos napom volt, részint meg csessze meg, szabadnapos vagyok, igenis megtehetem, hogy most visszabújok kicsit az ágyba...

 Hétfő van, igazi ballábbal kelős hétfő, és minden okom megvan nyűgösnek lenni. A hétvége elég hektikus volt, szombat este összemorogtunk a főnökömmel, Angelo-val, miután fél tizenegyig dolgoztam volna, és tíz perc elteltével rákérdeztem, hogy izé, esetleg mennénk Noemivel, mert eddig voltunk. Mire megpróbált a lelkünkre beszélni, hogy az üzleti szemléletet nézve inkább maradjunk, de részemről mondtam, hogy hagyjuk ezt, ha azt mondja, szüksége van rám és maradjak, persze, hogy maradok. Mire ő, hogy ne hozzam már olyan helyzetbe, hogy kérnie kelljen, hogy maradjak, mert az neki rossz érzés. Mondtam neki, hogy ő meg ne hozzon olyan helyzetbe, hogy az üzletet vegyem az első helyre a saját életem helyett, ő a főnök, ha szüksége van még rám, szóljon és ennyi, ne cifrázzuk -nem bírom a mellédumát mostanában... Aztán még segédkeztem itt-ott, és aztán szólt, hogy oké, menjek, köszöni. Nem mondtam, hogy csessze meg, volt gyerekszobám. Egyszerre végeztünk Imolával, akit még a marriott-ból ismerek és nagyon kedvelem, ennyi haszna legalább volt, hogy vele mentem a Marble arch-ig, de amúgy... hazamenni már nem volt időm, mielőtt Kirillel találkoztam volna, így meg korábban értem oda és várhattam a jó kis fagyos éjszakában jó negyed órát.
Mondjuk egy szombat éjjel sosem unalmas Londonban -tényleg nem városi legenda, amit eddig hallottam... mármint, hogy a szórakozóhelyek korai zárásának köszönhetően éjfélre mindenki merevrészegre issza magát, öltönyös üzletembertől szuperdivatos lányokig MINDENKI. Különösen a lányokon botránkoztam meg, pántos kisruhában, tizenöt centis sarkú cipőben estek-keltek, kapaszkodniuk kellett, hogy lemásszanak a lépcsőn, mezítláb voltak, mert már nem bírtak menni a tűsarkakon, többeket vittek, mert szó szerint nem voltak maguknál... és ez mindössze tizenöt perc leforgása alatt. Csak bámultam. Nem éppen szép látvány. és nem is arról van szó, hogy én még sosem voltam csúnyán részeg -na de hogy ne tudjak magamról, vagy a saját hányásomban fetrengjek az utcán, vagy a ruhámmal a nyakamban ne bírjak öt percig felkelni a járdáról, na olyan még nem volt, és valószínűleg már nem is lesz.
Ezek után jött Kiril, és hazamentünk hozzá... Elég jól elterelte a figyelmemet.:)
Másnap reggel kaptam reggelit és kááááávéééét, nem kérdezett semmit és nem is kértem... ő nem kávézik, de egyszer mondtam, hogy az élettársam csinálja a világ legjobb kávéját és megjegyezte... ezt már szeretem.:)
Aztán tegnap este a kantinban Angelo-val vacsoráztam és tisztáztuk, hogy nincs harag, tanult pár szót magyarul, és roppant büszke volt magára.:) Angelo alapvetően jó arc, valószínűleg azért, mert a vodás főnökömre emlékeztet mentalitásra és temperamentumra -na igen, az is eszembe jutott, amit anno Ancsa mondott, hogy esetleg nem kéne a főnökömnek azt válaszolni a hegyibeszéd után, hogy "igen, de..." csak elfogadni, amit mond. Angelo-val ugyanezt játszottuk le tegnap, és kábé ugyanúgy reagál a dolgokra, mint Tamás reagálna. És persze, hogy azt válaszoltam neki is, hogy "igen, de...":)) Tegnap amúgy elvileg rövidebb műszakunk lett volna, mert vasárnap fél tízkor zár a konyha, és fél tizenegykor az étterem, de a szokatlanul csöndes este után negyed tízkor bejött több nagy társaság is, ahogy az lenni szokott... Szóval fél tizenkettőkor végeztünk, és utána metróval próbáltam hazajutni, csakhogy Holborn-nál lekéstem az utolsó metrót hazafelé, busszal pedig hajnal egyre értem haza. Katja megörvendeztetett a hírrel közben, hogy leégett a hajszárítóm...
Van másik, ja. Barcelonában, Xavinál.
Nem egy nagy összeg, csak ahhoz mérten ciki, hogy nem kaptam a héten fizetést, majd ma tudok utánakérdezni, miért is nem. Pedig végre elég szép összeget kapnék...
És ma reggel kilenckor kalapálásra és fúrásra ébredtem, hála a szomszédnak. Borzalmasan kannibálos hangulatom kerekedett tőle. Most fél tizenkettő van, csönd és béke... amikor nem alszik senki, akkor tudnak csöndben dolgozni... Grrrrrr.

Tegnap JP a legnagyobb őrület (teltház a javából) közepette az éttermen át ment haza, én éppen a micros-t bújtam és rendelést ütöttem be, közben egy másodpercre az futott át a fejemen, hogy van-e olyan, hogy civil JP, és éjjelre vajon megválik-e az öltönyétől, mikor lecövekelt a pult előtt és csak úgy mellékesen odabökte, hogy holnap ugyan már vigyek neki egy önéletrajzot, és beszéljek az ügynökséggel. Mondom miről? Mire ő atyai mosollyal: hát Angelo nem mondta? Mondom nem, mert ma nem dolgozik, de mit is? Hát hogy átvennének szerződéssel május 15-től. Tá-dámm.:))
Persze csak ha te is akarod. Félmosoly. Mintha nem tudná a választ.
Mondtam ez nem is kérdés, és 24 karátos mosolyt vetettem rá.
Részletek később. Egyelőre csak ébredezek.
Ja, és habzsidőzsi van itthon, képzeljétek, beszereztünk olyan holmikat, mint zabkása, fahéj, méz, mustár, jégkrém... Minimálháztartásunk ezáltal kész luxuslakosztállyá vált.:))

Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
Hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tieddel,
hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy IGEN !!

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?
Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni,hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

 ...mármint, hogy ennyire élvezzem, amit csinálok. Az éttermi pincérkedés annyival több, mint a banqueting pincérkedés, amennyivel a vendéglátás több, mint felszolgálás. Ezért is szeretem, amikor nem a feladatokat osztjuk meg (úgymint kaja felszolgálás, rendelésfelvétel, ital felszolgálás, stb), hanem saját asztalaink vannak.
Szombaton őrület volt, fél nyolcig szinte üres volt az étterem, de ahogy esni kezdett az eső, öt perc alatt betelt az étterem. És ráadásul kevesen voltunk, szóval kitört az őrület... Nem is tudom, hogy éltük túl az estét, tényleg sűrű volt, de valahogy sikerült... Aztán éjfélkor elmentem randizni Kirillel, beültünk egy pár sörre egy bárba a Sohoban és bolondítottuk egymást -annyira kellett... Kutyaharapást szőrével? Hazafelé az éjszakai buszon az élettársamba botlottam, micsoda véletlen... igaz ő dolgozni volt.:) Ráadásul végre hatni kezdett, hogy egy stílusikonnal élek -vettem kalapot, leggingset hordok hosszú trikóval, Lacoste cipőt vásároltam és sznobulok... de legalább nem került sokba egyik holmim sem, csak épp kissé felturbóztam a stílusom.:)
Aztán aludtam vagy öt órát és mentem vissza dolgozni , fél tizenkettőtől este fél tizenegyig, egy óra szünettel. Az ebéd annyira nem volt élvezetes, leszámítva, hogy visszajött a spanyol csoportunk, és mert spanyolul beszéltem velük, egyikük megkérdezte, hogy spanyol vagyok? Hehe.:) De annyira hálásak voltak, hogy a saját nyelvükön szóltam hozzájuk, hogy  a végén még kezet is nyújtott az ember és nagyon megköszöntek mindent.
És este... este nagyon jó volt, meg sem éreztem a kialvatlanságomat. Kiril hatása kitartott estig.:)) Megint az ablak melletti asztalokat kaptam, csupa kedves emberrel. Persze én is az voltam velük, beszélgettünk, egész este mosolyogtam, és a végén mindegyikük kitöltötte a vendégelégedettségi kérdőívet -nagyon jó érzés volt olvasni, hogy jól érezték magukat és elégedetten távoztak.:) Egyikük kifejezetten megkérdezte Miroslavtól a nevemet, hogy ráírhassák, hogy én voltam a pincérük és "delightfully friendly and helpful" voltam. Hízott a májam...
Apropó Miroslav. Szerb fiú, másodszor volt nálunk dolgozni, először a bárban. másodszor most az étteremben, és Angelo engem kért meg, hogy mutassak meg neki mindent. Elmagyaráztam, amit lehetett, aztán lejött velem a borpincébe, és ott volt egy megmozdulása, aminek a célja a megcsókolásom volt, ami enyhén szólva ledöbbentett. Mondtam is neki, hogy ácsi, sem a hely, sem az idő, sem a személy nem alkalmas erre, amúgy meg ne is álmodjon rólam, merőben fölösleges. Két óráig rá sem néztem, utána odajött és elnézést kért. Végülis nem történt semmi, csak nem szeretem, ha így rámmozdul valaki, főleg ha előzmények nélkül történik...
Ja és Hussain az este végén odajött, hogy mond egy titkot, de senkinek egy szót sem. JP, a francia nagyfőnök (Jean Pascual vagy mifene a neve, de mert ezt képtelenség megjegyezni, mindenki JP-nek hívja) megkérdezte Hussaint, mi a véleménye rólam, hogy dolgozom. És ő nagyon jó referenciát adott rólam. Ezek szerint legalább ő kedvel és szeret velem dolgozni, de ami még ennél is jobb, hogy szerinte JP is kedvel, és mivel ő dönt, eléggé érik a szerződésem. Hát nagyon remélem. Egyelőre olyan ez, mint valami társastánc, egy lépés jobbra, egy balra, egy előre, egy vissza. Aztán ha nem taposunk egymás lábára, akkor szerződést kapok...:)
Most a szabadnapomat töltöm, és főzni szeretnék végre egy rendes mézes-mustáros csirkét, kerül, amibe kerül... De legalább garantáltan finom lesz.

Azt hiszem azok után, hogy törölt facebook-on ő is és Adri is, nyugodtan kirakhatom...
Nem hittem, hogy ennyire durva lesz ez az egész, de annak azért örülök, hogy megkaptam a válaszokat a kérdéseimre és vége a játszmának -amiben közel sem én voltam a hunyó, sokkal inkább az, akinek nem jelentettem semmit, ennek ellenére öt napon át nálam volt, és bár egyértelműen tudtomra adta (állítólag), hogy nem akar tőlem semmit, mert nem jelentek neki semmit, azért mégiscsak használta a netbookomat, a telefonomat, az ágyamat, a hűtőmet és a testemet. Én tévedtem, nem vitás, csak azt sajnálom, hogy most megint én vagyok a bűnbak... Nem akarom áldozatnak sem beállítani magam, lehetett volna több eszem nem fejjel rohanni a falnak... Kati, azt ugye tudod, hogy bármit írok a blogomba, az nem véletlen? Viszont manipulálni sem állt szándékomban soha senkit...
Szóval Kati kommentje:

Bocs, hogy beleszólok, de ezt már nem bírom elviselni. Nagyon nagyot csalódtam Benned, Emő.... Nekem (is) fáj, hogy átvertél, engem is hátba támadtál, kihasználtál. Azt hittem, barátok vagyunk, de Neked csak bábnak kellettem a förtelmes, gusztustalan bábszínházadban. Tudd meg, hogy Adrinak én szóltam, én voltam az, aki rájött erre az egészre.... és hánynom kell. Tőled és Olivertől is. Most mentegeted magad, de felesleges. Ez az egész nem októberben kezdődött, hanem már a tavalyi szülinapomon is rákattantál Oliverre. Erre pedig Sergio figyelmeztetett engem, már neki volt kellemetlen, amikor koslattál Oliver után a bárpulthoz, akárhányszor Adri nem volt jelen. Oli ott is hibázott, hogy nem küldött el a fenébe, elvégre Neked akkor is volt valakid, nem beszélve arról, h Adri elméletileg a barátnőd volt. Aztán eljátszodtad ugyanezt Nóra szülinapján, júniusban. Mondd, Te hogy tudsz tükörbe nézni??? Nem vagy rosszul magadtól?? És akkor még idén is volt képed jópofizni??? Gyomorforgató, amit művelsz...
Gondolom, ezt a kommented törölni fogod, tedd meg nyugodtan. Nem olyan ember vagy, aki vállalja a cselekedeteit mások előtt, ez most már bizonyos. Én a tavalyiak után adtam Neked még egy esélyt, azt hittem, megváltoztál, de nem.... sőt!
A kör azonban bezárult, Emő. Te Olinak csak egy citrompótló voltál. Sosem szeretett, sosem akarta, hogy, ha vissza is mész Bcn-ba, akkor együtt legyetek. Ezt ő maga írta le nekem ma egy mailben.
Ezek most durva szavak, de fele annyira nem durvák, mint amilyen helyzetbe hoztál mindenkit.
Egy valamiért mégis hálás vagyok: hogy voltál annyira naiv, hogy publikáld az egészet. így még időben kiderült az igazság. És ha most többünknek nagyon, de nagyon fáj is ez az egész história, mégis jobb, hogy megtudtuk.
Azt kívánom Neked, hogy egyszer találjon meg a valódi boldogság, hogy változz meg, ha ez lehetséges, hogy nézz szembe azzal, hogy mit műveltél másokkal, hogy ez mennyire fáj. Hogy mindenkit manipuláltál és kihasználtál. Tanulj belőle, még mielőtt az élet megleckéztet, Emő. Ezt mondom én, aki 5 évvel fiatalabb vagyok, de 20-szal érettebb...

"...mert hobbit vagy te is: csak a kaja meg a haverok...:)" (kedvenc nővérem)

Hááááát naszóval, nem panaszkodhatok sem a kajára, sem a haverokra.:) Éppen most ettem tele magam egy nagy tál pesztós tésztával, aztán Edvárd, a magyar-szerb (és talán emiatt messze a legnormálisabb) lakótársunk megkínált minket kakaós palacsintával. Ettünk egyet. Aztán még egyet. És még egyet. Edvárd meg bíztatott minket, hogy együnk csak, azért sütötte. Még jó, hogy nem mindenki olyan antiszociális állat, mint én.:)) Úgy jóllaktunk, mint a duda. És hogy ettünk egy jót, az elég nagy fegyvertény itt a brit szigeten.
Tegnap pedig a hétvégi horrorkaja után végre cserélődött a felállás: Maka, a grúz pincérlány, az étterem szeme fénye és napsugara állt be séfnek, és főzött a kantinnak ebédet. Maka eddig is kedvenc volt (jelzem: közel sem csak az enyém), de az ebéd annyira finom volt, hogy mindenki megköszönte neki és lelkesen dicsértük a kaját. Mintha a puszta tény, hogy háromszor kellett újratölteni a tálakat, nem mondott volna eleget...:) Szóval végre elkezdődött a grúz kaja-szezon a konyhán, és az első nap igazán pompásra és lenyűgözőre sikeredett.
Először is: volt töltött káposzta. Igaz, tejföl és paradicsom meg savanyú káposzta nélkül, de ízre ugyanolyan és nagyon, nagyon finom volt. És volt valami pite is, káposztával és juhtúróval töltve, amiből szintén kétszer vettem, és nem azért, mert éhes voltam... Utána bekebeleztem egy kockányi málnaszörppel ízesített hideg tejbegríz-kockát, és aztán mosolyogtam boldogan, mint a frissen festett hintaló...
Délután vettem egy skinny farmert, azt a fajtát, amit kizárólag konzervnyitóval lehet aztán lehúzni, ha sikerült magadra cibálni. A magassarkúmhoz. Aztán majd a farmerhez veszek egy felsőt, a felsőhöz egy szoknyát, a szoknyához egy cipőt... és így tovább, és így tovább, míg végül arra ébredek, hogy bőröndöt is kell vennem, ha el akarom vinni minden cuccom Barcelonába.:))
Este pedig beültünk sport-mán élettársammal a Wishing Well nevű ír pubba, vettünk egy pint sört, és megnéztük a nagy meccset, Arsenal-Barcelona bajnokok ligája visszavágó a Camp Nou-ban. Az Arsenalnak esélye sem volt... Messi rúgott négy csodálatos gólt, és nekem ismét belesajdult a szívem, hogy mennyire hiányzik nekem az a város. Biz isten nem szimpla elvágyódás, mert élvezem az itteni életemet, örülök az itteni történéseknek és végre úgy érzem, jó irányba tartok és magam irányítom a döntéseimet, de azért Barcelona... az Barcelona. Életem szerelme.:)
A rövidtávú majdnem-szerelem pedig, Marius ismét tanúbizonyságot tett figyelmességéről: habár reggel hétre ment ma dolgozni, és este kilencig dolgozott, azért csak East Actonba jött munka után, hogy megnézze velünk a meccs végét és nem haza... pedig az ellenkező irányba lakik. És őt nem izgatja fel egy focimeccs, főleg nem ez a meccs. Csak tudta, hogy én végig szeretném nézni... Igazi nemes lelkű elsőszülött.:)
Ma délelőtt nagyon ügyesek voltunk, nyitottam végre bankszámlát, beiratkoztunk a könyvtárba és rögtön ki is kölcsönöztünk egy-egy könyvet, voltunk drogériában... És most a nyakunkba vesszük a várost és megnézzük a Buckingham palotát, de most már tényleg! Üzentek valamit a királynőnek?:)

 Vasárnap reggel a szombat esti esküvő miatt kissé meg voltam zuhanva, csak a félautomata mosolyomat villogtattam -még szerencse, hogy átjött a recepciós srác és nem is voltak sokan, így azért már reálisnak tűnt a célkitűzés, ami aznapra a puszta túlélés volt... és mennyivel több lett belőle!:))
Hazaérve lefeküdtem egy kicsit aludni, aztán hazaért Katja és én is készülődni kezdtem Mariushoz, de előtte még bementünk a városba egy csöppet -naná, hogy vásárolgatni,  illetve főleg csak nézelődni. Mariusnak dolgoznia kellett este, akkor még azt hittem (meg ő is), hogy csak négy órát, szóval úgy gondoltuk, ellődörgünk kábé fél kilencig, aztán én lekoccolok a bolond litvánommal, ő meg hazamegy. Ehhez képest...
Először beültünk egy mekibe jó kis szemétkaját enni -na jó, mondjuk legalább halas szendvicset ettem, ha ez jelent valamit... Aztán Kat kitalálta, hogy üljünk be az O'neil'sbe egy sörre, és költsük piára a vásárolgatásra szánt pénzünket. Elvégre a Sohoban még nem mulattunk, illetve éppen csak a szélét jártuk meg Estebanékkal... Természetesen nekem sem kellett kétszer mondani.:)
Pechünkre még korán volt és pangás, így aztán átmentünk a Be at one-ba -ahol happy hours volt a koktélokra, egyet fizetsz, kettőt kapsz. Na ez már nekünk való volt, így kipróbáltuk a szex és new york klasszik koktélt, a cosmopolitant... Míg a koktélunk készült, Katra máris rámozdult egy helybeli úriember és ismerkedési szándékát egy mai tai-jal erősítette meg. Abszolút értékeltük, elvégre nincs az a pia, amit két magyar lány ne tudna elfogyasztani, főleg ha ingyen van...:)) A srác közben próbált beszélgetni velünk, ami enyhén szólva nehézkes volt, mert amilyen beszélgetőkedve, olyan hihetetlen akcentusa is volt, részemről körülbelül minden második mondatát értettem. Aztán ők fél kilenc felé elmentek HAZA, nem is nagyon nyomultak, persze hívtak minket is, de passzoltuk.
Alig telt el tíz perc, éppen csak elrágtuk a mai tai-t dekoráló ananászcikket, mikor egy srác odainvitált az asztalukhoz, hogy csatlakozzunk a társasághoz. Mert miért ne. A srác nem volt már józan, a társaságot két lány és egy fiú alkotta rajta kívül, úgyhogy odaültünk. Jutalmul kaptunk egy caipirinhát, amiről persze nekem Barcelona jutott eszembe, egészen pontosan Kati tavalyi ottani születésnapja, amit a Bikiniben végeztünk és Norcival caipirinhára váltottuk a belépőjegyet... Szép emlékek.:) Szóval megittuk szépen azt is, és beszélgettünk a többiekkel, a srác már eléggé részeg volt, de a társasága nagyon kedves volt, a lányok is aranyosak voltak, amúgy orosz származásúak... Hát hiába, a keleti vonal!
Fél tíz felé aztán egy piña colada után szépen elköszöntünk, elérhetőségeket cseréltünk (részemről megadtam a nevem, és  elmentettem a srác telefonszámát) és szerintem a legjobb pillanatban léptünk le... Marius még mindig dolgozott, úgyhogy kis esti városnézés keretében megnéztük az éjszakai Westminster apátságot, a London eye-t, és a Trafalgar squere-t, aztán visszabuszoztunk a Sohoba, és csakazértis bementünk az O'Neils-be, bár csak a wc-re akartunk igazából bejutni. Kat nagyon boldog volt, mert elkérték a személyijét -velem ilyen csak a mexikóiakkal töltött bulinál esett meg, azóta eltelt három hét és a koromhoz öregedtem, úgy néz ki...:))
Itt már nem ittunk, de kicsit azért beragadtunk, főleg, mert két olasz fiú ránk mozdult persze itt is, az egyik nagggyon szép volt, ezt még hallgathattam Katjától az est röpke, de még hátralevő részében...:) Szép is volt, csak irtó fiatal, nekünk meg mennünk is kellett, nem értünk rá ilyen bohóságokra... De azért ez hihetetlen estére sikeredett!
Az sem mellékes, hogy már épp nyavalyogni kezdtünk, hogy mióta nem buliztunk, meg egyáltalán nincs is időnk, és amúgy is olyan kevés időt tudunk együtt tölteni, mert a munka miatt mindig elkerüljük egymást... Szóval ideje volt már ennek, és hogy pont ilyen spontán szerveződött az egész, talán az volt benne a legjobb.
És remélem hamarosan megint lesz alkalmunk meginni egy cosmot, csak egy másik világvárosban... de szép is lenne!:)

...ezt kérdezték sokan mostanában, szóval összeszedem az agyam és megpróbálok válaszolni a kérdésre.
Először is: köszönöm, jól. Reményeim nagyjából valóra váltak, dolgozom a második naptól (az ügynökségre való  regisztrálásom óta számítva), fogok pénzt keresni, és mert nem költöm hülyeségekre, hamarosan továbbléphetek majd és hazamehetek -nem haza haza, hanem csak haza, ha valaki érti, hogy értem...:)
Jól, mert a két kis Mérleg, ha együtt van, jól megvan -leszámítva mikor nyűgös vagyok és osztom szegény Katját, de eddig még nem vert orrba érte...:)
Jól, mert az idő egész eddig csodaszép napsütéses volt, bár tegnap úgy tűnik túl kárörvendő voltam azzal a hírrel kapcsolatban, hogy Barcelonában szakad a hó, és most itt is befelhősödött... de bánja kánya.
Jól, mert a közlekedés átlátható, a munkatársaim kedvesek, értek és érnek olyan élmények, amik színezik az életemet, megerősítenek, feltöltenek. Sőt az önbizalmamnak is maximálisan jót tesz ez a város, habár ennyire azért nem vagyok szép, amennyire itt rám vannak kattanva -csak gondolom sugárzik belőlem az életkedv, és az vonzza így a pasiféléket, mint macit a lépesméz...:))
De azért tegyük hozzá, hogy még mindig olyan fura érzésem van, mint otthon -ha fel kéne címkézni az életemet, inkább valahogy úgy tudom elképzelni, hogy "Sopron után, Barcelona előtt", mintha még mindig nem lenne fontos a mikor és hol... csak a miért. Mintha valami másik időszámításban élnék és az is mindegy lenne, hol... Pedig jól érzem itt magam, csak hát London mégse olyan, mint Barcelona.:)
Hogy is magyarázzam el? talán egy épületes, hozzám illő példával élve: London olyan, mint egy szemrevaló pasi, akitől meg is kapnánk mindent, amire vágyunk, és szeretjük is -de nem vagyunk bele szerelmesek. Hogy is mondják? Nincs meg a szikra. Szóval egy flörtnél többet nem fog megérni a kapcsolatunk... Főleg mert bele vagyok esve Barcelonába.:)
Ennek ellenére élvezem és hasznosnak tartom az ittlétem -és elmondhatatlanul jó érzés, hogy kevés kivételtől eltekintve nincs nyelvi gondom, hogy végre van munkám, és nem merő bizonytalanság az életem, mint Barcelonában volt/lesz... Dehát pont emiatt vagyok itt, hogy feltöltsem a kasszám, az önbizalmam, és aztán újult erővel fussak neki a következő próbálkozásnak.
Amúgy tegnap meg ma egyedül vittem a launge-ot, a pakisztáni biztonsági őr segített nekem, pusztán csak mert odavan értem. Én meg a séfért vagyok oda, egy jóarcú feka, majdnem mindig kiegyensúlyozott, bármilyen hülyeséget kérdezhetek tőle és mindig van számomra egy mosolya. És hiába fuckin' shit-el folyton, ha közben nem idegbajos, nagyon bírom a kisugárzását, olyan pozitív... Hiába no, már a South parkban is Séf bácsi volt a kedvencem -igaz ennek nincs pocakja meg szakálla.:))
Aztán holnap kiderül, mit csesztem el tegnap és ma, mert visszatér Marshal és szegény lehet átkozni fog... de talán nagy galibát nem csináltam.
No most alvás, aztán jöhet a mosás, ha még nem esik az eső...
 

  A csomagom is nehéz, a szívemen is súly... na most épp így érzem. Bár a félelmeimet múlt éjjel feloldottam egy derekas mennyiségű sör-bodzapálinka kombóban, amit a város legjobb pasijával, gubancos lelkű, ám őszintén rajongott barátommal fogyasztottam el. Megideologizálta, hogy ha normális lennék, sosem lépnék meg ilyeneket, mint ez a londoni kaland, és sokkal unalmasabb lenne az életem -tehát végső soron kész előny, hogy ilyen nemnormális vagyok. És neki elhiszem. Mondjuk a bársonyos hangján mondhat bármit, elhiszem.:))
Szóval a nagy búcsúzásban egyszer csak azt vettem észre, hogy amikor épp nem sürgök-forgok-intézkedek, akkor bizony kerülget a szomorúság... Gyűlnek a könnyek, kaparják a torkomat, és most nincs időm kiengedni őket. Később meg remélem már kedvem nem lesz bőgni.:)
Szóval elrohant négy itthon töltött hónap, és bár azt hittem mindenre elég lesz, végül semmire nem volt elég... Így rohan el az életünk is, amit csak tervezünk megtenni, de nem tesszük meg, az esetleg örökre elmarad. Lehet, hogy ezért van zabszem mindig a fenekemben. Élményeket hajszolok, nem anyagi vagy egzisztenciális előnyöket. Azt hiszem, kicsit egzisztenciális válságom is van.:) Pár éve még olyan bebetonozottan a helyemen voltam (vagy azt hittem, hogy ott vagyok), aztán Barcelona úgy kibillentett a vélt vagy valós egyensúlyomból, hogy azóta sem nagyon tértem vissza bele. Nem panasz, csak mikor elgondolkozom ilyeneken, mint rendes munka, előrelépés, anyagi biztonság, akkor látom, hogy jócskán volna hova fejlődnöm ott is, nem csak lelkiekben (amit amúgy sem mérhető objektíven és hitelesen, mert csak én érzem).
Persze, tudom, hogy nem kell tudnunk az utat előre, elég, ha a végcélt szem előtt tartjuk. És azt látom tisztán. Hogy hány kanyar jön még addig, csak a jó ég tudja...
Szóval holnap London, és igen, izgulok, várakozok, kicsit félek, de mert ez a saját történetem, megpróbálom majd kiélvezni, amennyire lehet...
Viszlát a szigetországból!

Ami így nem igaz, mert Kati születésnapját ünnepeltük Révkomáromban, tehát lehetett volna szlovákiai magyar bulinak is hívni, de istenigazából a barcelonai magyar közösség lelkének a születésnapját ünnepeltük szlovákiai és barcelonai magyarok, így együtt, vagyis Kati régi barátai és az újabbak.:)
Nyolcvanas évek volt a téma, tehát visszaöltöztünk a múltba, amikor a fehér zokni, a rock, a neonrózsaszín, a platinaszőke, a legging és a vádlimelegítő voltak divatban...
Kati három nagyon-nagyon régi barátja volt ott, Adri és Norci eljöttek Barcelonából, meg mi Ádámmal.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a hetem elég kemény volt, még a csajos hétvége előtti csütörtökön megfájdult a fogam -ennek annyi jelentősége van, hogy pénteken a fogorvosom nem rendel, és nyilván hétvégén sem. Viszont szombat reggel be kellett mennem a fogorvosi ügyeletre, mert annyira fájt, ahol a doki ránézett és azt kérdezte: kihúzzuk vagy megmentsük? Na nekem se kellett több, mondtam neki, hogy mert tömött fog és valszeg a gyökerében van valami gebasz, elég annyit tennie, hogy kinyitja, vagy kiszedi a tömést, vagy valami, hogy ne feszítsen, és minden mást majd a saját dokim intéz, maradjunk ebben.
És ez tényleg hatott, aztán a héten futkostam a sajátomhoz, mint kiderült (röntgen után, mert a sajátom nyilván azzal kezdte és nem a kihúzás emlegetésével), a gyökérkezelt, 80%-ban amalgám fogam gyökércsúcsán volt egy gyulladás, ki kellett szedni a tömést, gyökértömést, antibiotikum a gyulladásra, satöbbi. Viszont utána már nem fájt, és holnap úgy tűnik, végleg be is lehet tömni azt a fogat -és ez volt az utolsó amalgámdarab a számban, szóval duplán jó.:)
Viszont szerda este Apa hazahozta unokaöcsit, aki a vonaton először őt hányta le, majd a buszon engem -azután az egész estét ezzel töltötte, így éjjel ügyeletet hívtunk hozzá, akik szemrebbenés nélkül közölték, hogy járvány van, az előző két eset ugyanez volt. Két napig virrasztás, itatás-hányás-itatás-hányás, szegény beteg kismadár meg csak feküdt, aludt, hányt... Elég borzasztó volt. Aztán jobban lett -de addigra a család többi tagja kezdett el zöldülni.
Én speciel pénteken, a buli napján nyitottam hasmenéssel, amit aztán az immodium megfékezett -de mielőtt elindultunk volna a buliba, mentem én is hányni... Aztán lezuhanyoztam és nekiálltam sminkelni, közben arra gondoltam, hogy hetek óta készülök erre a bulira, ha beledöglök is ott leszek... aztán megint hánytam. Ádám csinált nekem egy fél literes palacknyi gyógyteát, és elmásztam a kocsiig, és az úton ötpercenként ittam egy kortyot, és szigorúan arra gondoltam, hogy ha jó társaságban leszek, nem fog eszembe jutni az se, hogy bármi bajom lenne...
És igazam lett. Igaz, életemben nem voltam ilyen fegyelmezett -egész este nem ettem, csak két falat tortát (pedig mi minden finomság volt ott, hujjuj!), és inni is ugyanazt a pohárka pálinkát szopogattam el, meg egy pohár sangriát, minden más alkoholmentes volt. És jól voltam. Mit jól? Kiválóan!:))
Végül táncolni sem mentünk, inkább beszélgettünk, rengeteget nevettünk, activity-ztünk... ahol párnak Adrit kaptam, és végül majdnem nyertünk, csak Ádámék előztek meg minket egy hajszállal. Ki hitte volna?:)
Kati régi barátait is fantasztikusak, a két lány közülük Kos, mint Adri is -lassan megdől bennem a Kosok iránti ösztönös ellenszenv elmélete... Pedig valami oka csak van, hogy soha nem volt sem Kos barátom, se pasim, sem bárki, aki Kos lett volna és bármit kerestünk volna egymás életében, a spinning edzőmet leszámítva. Dehát francba az előítéletekkel, nem igaz?
Másnap Rena értem jött, illetve hozott sofőrt is, így Bazsi vezetett, mi meg hátul tudtunk beszélgetni... Nagyon jó volt őt is újra látni, főleg hogy jó híreket hozott -és kevés jobb érzés van annál, mint amikor együtt örülhetsz egy barátoddal...:)
Nem sokkal később indultak is haza, de talán hamarosan újra találkozunk.
Ami még jól esett, az az, hogy a buliban viselt cuccok hatására -már előzetesen is, mikor elmeséltem, miben leszek, és utólag főleg, mikor egy-két jól sikerült képet azért eljuttattam hozzá- a pasas, akinek legfőképpen hajtok a tetszésére, egészen odavolt... Megint fűzni kezdett, dorombolt és még a virtuális térben is érezhető volt, hogy bezsongattam. Mit tesz a fetisiszták-álma álca?!:))
Egyébként az elintéznivalókkal is jól állok, van új útlevelem, és szavazhatok Londonban, már csak pár apróság, meg persze a búcsútalálkák a barátaimmal, és jöhet a péntek...

Úgyis csak magamnak fixálom a történéseket és akkor még címet is adjak neki, baaaakker. Minek néz ez engem?!
Szóval itt volt Xavi. És jól érezte magát, a szülők bár nem találtak közös nyelvet (egyik oldalon spanyol, katalán, francia és angol, másik oldalon magyar, német, orosz), azért így is kitettek magukért, és elkényeztették ezt a fiút, aki bár már nem az enyém, de mégiscsak vele töltöttem egy évet az életemből, és olyan megkapóan rendes pasas, hogy attól mindannyiszor meghatódtam, valahányszor ezt felismertem benne. Volt egy pár alkalom.
A látogatását megelőző napok azzal teltek, hogy a szülők egyfolytában kérdezgettek, evett-e már ezt, szereti-e azt -aztán besokalltam és leszögeztem: Xavi nem ufó, csak katalán, amúgy ugyanolyan pasas, mint a többi, azt eszi, amit kap. Még csak nem is finnyás, és amúgy is rendszerint az én főztömet ette, szóval szokva van. Kapott is finom magyar ételeket, italokat, innia kellett bort is, naná... Elvégre borvidéken vagyunk. Elvégre magyarok vagyunk.:)
Elvittem sok jó helyre, és bár neki ez a jó kis harapós hideg már sarkvidékinek számít, azért állta a sarat, és  tetszett neki a város is. Naná.
És voltunk moziban, amire nem volt példa míg együtt voltunk -habár míg együtt voltunk például Magyarországra sem jött... A Sherlock Holmest néztük, amit ő már látott, igaz nem magyar hanggal...:) De ettünk mellé nachost, és a Los abrazos rotos után megint egy olyan filmet láttam, amit nagyon szerettem -persze ebben nyilván nagy szerepet játszott Robert Downey jr észbontó sármja is... Ahogy öregszik a pasi, egyre dögösebb lesz.
És egy chillis illetve fahéjas forró csoki mellett olyat beszélgettünk, hogy az felért egy tisztítótűzzel, vagyis inkább afféle feloldozás-jellege volt. Elmondta, mi baja volt velem, aztán én is... érdemes volt levonni a tanulságot és elengedni a fájó dolgokat. Jólesett. Most van vége a kapcsolatunk szerelmi részének.:)
Utolsó este Xavi főzött a családnak tortilla con patatas-t, amiért mindenki nagyon hálás volt, ő meg büszke magára. Pedig nem lánykérőbe jött, hogy levegyék egymást a lábukról a szüleimmel, de ez így is sikerült, oda-vissza. Vagy pont azért...?
Aztán kedden reggel mentünk vonattal Bécsbe, és onnan tovább Pozsonyba, estig ott is voltunk. Még sosem jártam ott, pedig elég szép a belvárosa, tetszett nagyon. Amúgy is lenyűgöznek az újdonságok...
Délután találkoztunk Xavi Szlovákiában dolgozó barátjával, aki szintén építész és szintén Xavi. két katalán Pozsonyban, haláli élmény.:))
Ez volt az a fiú, aki anno nagyarcúan közölte, hogy "time is not important in Spain" miután fél órát vártam rájuk... Most viszont lényegesen szimpatikusabb volt, odafigyelt, beszélgetett velem is, megosztottuk egymással a külhoni tapasztalatainkat... kellemes társaság volt.
Ő vitt ki minket a reptérre, ahonnan nem sokkal később Xavi hazament... És picit azért hiányzik. Mint amikor hazajöttem Barcelonából, miután megszoktam, hogy együtt vagyunk -és most kicsit azt kell szoknom, hogy már nincs velem.
Viszont szép emlékeket gyűjtöttünk, végre megismerte az otthonomat, és még jól is érezte magát -ilyen egy tökéletes vendégeskedés.:)

 Ez az a hónap, ami az éves mélypont szokott lenni általában, mindenkinél, nálam is. Még mindig iszonyú korán lemegy a nap, nincs elég fény, keveset süt a nap, minden szürke, borongós, hideg és nyomasztó, az ünnepek már elmúltak, a hétköznapok unalma őrli az embereket, és a tavaszról még álmodni sem merünk...
Én meg szárnyaszegetten itt kéne, hogy depizzek, de idén valahogy nem megy.
Nem megy, mert azért rendszeresen látom a barátaimat, néha el tudok menni moziba (főleg a jó kis oldschool belvárosi moziba, ahol még mindig csak 600 forint egy mozijegy és bár régi, nyikorgós székek vannak, de megszerettem Almodovart és jövő héten megnézem az Avatart is), olykor korcsolyázni, vagy csak sétálni egyet a harapós hidegben jól felöltözve -aztán hazaérni a jó melegbe...
És itt van unokaöcsi is sokat, megkapóan okos, tündérien csibész, és olyan dumája van, hogy az mindent visz... Ma mondta először nekem, hogy "szeretlek", vagyis három és fél év után a kapcsolatunk új fejezethez érkezett...:))
És itt voltak az állásinterjúk, az utazgatás, a fejszellőztető-bámészkodós sétálgatás Pesten, megannyi új inger -kellett már, mint egy falat kenyér...
És várom Xavit, aki egy hét múlva itt lesz, és jó lesz viszontlátni, mert kicsit hiányzik már... Végre megmutathatom neki a városomat, a környéket, beszélgethetünk, és megpróbálhatom neki elmagyarázni az új terveim lényegét...
Mert hát igen, legfőképpen azok tartják bennem a lelket, a tervek és vágyak, az az út, amire február végén rálépek, és bár kacskaringósan, de az fog engem visszavezetni Barcelonába... Persze lehet, hogy más a helyemben egyenesen visszarohanna a pasashoz, akit idénre akar magának, de ahhoz már túlkoros vagyok, hogy egy pasi miatt menjek vissza, bármennyire is hozzá húz a szívem... Az nem az én utam lenne. Nem miatta akarok visszamenni, hanem magam miatt. És ha a magam útját járva találok vissza, sokkal jobban jár ő is, én is...
Szóval január: jó sok forralt bort, forró teát és csokit, hóban sétát, fűtött lakást, forró fürdőt, jó filmeket, bekuckózást kívánok mindenkinek, és nyugodtan álmodozzunk, mégiscsak az a legolcsóbb, ráadásul legális drog!:))

ui:te jó ég, ezt tényleg én írtam? nem ismerek magamra...:)

 Dejóóó! Eper blogjában Forgószél elmagyarázta, hogyan lehet videót beilleszteni, ami eddig nekem abszolút nem ment, de most.... Köszönöm!:)

Hm, akiket esetleg az agymenéseimen kívül más is érdekelne, voltam a héten állásinterjún, egy nagyon szimpatikus helyen, egy nagyon szimpatikus munkára, ráadásul az ember, aki interjúztatott is nagyon szimpatikus volt... ráadásul éreztem, és éreztette is, hogy én is neki.:) Hétfőn hívnak, hogy mi lesz, addig nincs más hátra, mint várni, várni, még mindig csak várni... na ebben már jó vagyok.
Mindamellett az interjú valahogy helyrezökkentett bennem valamit, mert jól éreztem magam, kihoztam magamból a legtöbbet, és ha ez sem lenne elég, akkor is felemelhetem végre a fejem... Komolyan mondom, az elmúlt fél év kudarcai után már majdnem elhittem, hogy  értéktelen és semmirekellő vagyok. Csöves, ahogy egy kedvetlen ismerős mondta...
Pedig nem, és erre most ébredtem rá, meg arra is, hogy újra a régi önmagam vagyok, az a fajta, aki jó benyomást tesz másokra és bárkivel megtalálja a hangot.
Ezzel párhuzamosan valahogy újra elkezdtem beszélni rég nem látott barcelonai emberekkel, főleg Xavi volt lakótársaival, Estebannal és Javival. Jólesett, és valahogy érzem, hogy ez a nyitás feléjük meg az állásinterjú adta lökés valahogy összefügg... mintha a sebek nyalogatása véget ért volna, és átadta volna végleg a helyét az előrenézésnek... hát, ideje volt már.
Na meg ezerrel tervezek és álmodozok a tavaszról, ami bár rázós lesz, de annál kalandosabb. Nagyon készülök már, hogy megint elfújjon innen a szél... valami olyan helyre, ahol újabb lendületet vehetek, ahol új élmények várnak, és ahol végre megtalál az, amire annyira vágyom.
Szóval új év, új remények, friss optimizmus, és egyre inkább körvonalazódó vágyálmok... És már tudom, ki vagyok, mit akarok, és hogy mire vagyok képes.... jó érzés.:)

2009, főleg a vége felől nézve leginkább a konfliktusok és az exek éve volt... Jó nagy szívás, nade utólag már könnyű okosnak lenni. Tudom, hol rontottam el, és tudom, mit kell(ene) máshogy csinálnom ahhoz, hogy a rossz dolgokon változtatni tudjak. Az új-zélandi barátomtól (hííí, ha én azt egyszer elmesélem, honnan indultunk, míg most már a barátaim között tartom számon...) kaptam egy pár szót, ami szinte mantrává állt össze bennem: te döntesz, a Főnök meg szolgáltatja  a választékot.
Mert a nyavalygás semmire nem megoldás, főleg ha nem tettünk meg mindent, ami rajtunk állt és megtehettünk volna. hogy konkrét példával szolgáljak, itt van például a hazajövetelem Barcelonából. nem tudtam pontosan, mit akarok csinálni, nem adtam be a multicégekhez az önéletrajzom (kishitűség: milyen munkát is kaphatnék én ott), és amit szívesen csinálnék, azt meg elintéztem azzal, hogy hát én ahhoz nem beszélek elég jól spanyolul... na de basszus, a nyelvtudás meg kin múlik? Hát nem a gazdasági válságon, nem a sorson és nem is a körülményeken. Mi ebből a tanulság? Ha áradó folyóban vagy és a hullámok csapdosnak a fejed fölött, akkor mozdulj meg és ússz, máskülönben elsüllyedsz és cseszheted.
Szóval, kudarcok és konfliktusok. A konfliktusokat világéletemben betegesen kerültem, mert utálok ütközni (első számú félelmem, hogy nem tart mindenki olyan halálosan jó arcnak, mint amilyennek én tartom magam) de idén -úgy látszik erre az évre ez volt megírva- fel kellett vállalnom őket... A főnökeimmel (el is vesztettem az állásom, de azt gondolom, megérte), a lakótársaimmal, a volt főbérlőinkkel, az exbest friendemmel, Xavival, sőt ha meggondolom még itt a blogomon is Fülöppel, Bodzával, meg az elmebajos ismeretlen rajongómmal (aki miatt a kommentek nem jelennek meg, csak ha engedélyezem őket. persze azóta nem ír... vigasztalhatatlan vagyok) szóval szembe kellett néznem a gondjaimmal és idén esélyem sem volt megfutamodni előlük. Na de gyakorlat teszi a mestert, tán legközelebb már jobban megy... A falnál tovább úgysem lehet hátrálni, és valószínűleg amúgy sem érdemes.
Fel kellett adnom az ottani életemet, legalábbis egy időre -gondolom, ekkora tasli kellett ahhoz, hogy a hibákat módosítva pályakorrekciót hajthassak végre. Kicsit fájt (kicsit? hahaha... azóta is a sebeimet nyaldosom), de van ebben tanulság jócskán.
Volt idén szívás bőven, na.
Ami az exeimet illeti, ez a rész tartogatott meglepetéseket.
Egyrészt fene se tudta, hogy Xavi még idén átvedlik volt pasimmá. No jó, voltak ráutaló jelek, és nem is csak rajta múlt. Szóval, megint eggyel többen lettek.
Másrészt, idén -háhááá, megint egy felvállalt konfliktus- egy ex-szel sikeresen és végleg megszakítottam a kapcsolatot. Nem vagyok ez a fajta, na de ez már régen érett, ideje volt lezárni.
Viszont mert nincsen rossz jó nélkül, cserébe elkönyvelhetem, hogy a mínusz eggyel szemben plusz néggyel zártam az évet.
Ott van Ádám, és ott is maradt -bár ez nem nagy meglepetés.:) Karácsonykor még a Nagyijával meg a Papájával is beszéltem. Jó volt. Sokan nem látják értelmét a múltbeli kapcsolatok ápolásának, én nem látom értelmét a múltbeli kapcsolatok felszámolásának. A nagy klasszikus Szex és New York-ban van egy rész, amiben arról megy az elmélkedés, hova tűnik a szeretet, ha a szerelem elmúlik... Szerintem nem tűnik el... Persze az elszenvedett sérelmek és a fájdalom felülírhatja, de ha az igazi szeretet volt, nagyobb az esélye, hogy megmaradjon. És szívből örülök, hogy ezen Ádámmal túltettük magunkat.
Ott van Tábi, aki csaknem két évvel azután tette túl magát rajtam, hogy szakítottunk... És csaknem egyidőben azzal, hogy úgy döntöttem, akkor végleg elengedem és lemondok a kapcsolatunkról. Hogy nem így történt, az nekem is meglepetés volt... Azóta is azt érzem rajta, hogy olyan, mint előttem volt, és végre nem engem akar visszakapni, hanem túllépve az árnyékán (meg az enyémen) megbocsátott és elengedte a kapcsolatunk szellemét -de nem engem...
Ott van Arn, akit visszakaptam vagy hét év után, miután az exe legnagyobb mumusa voltam, így sokáig nem is beszéltünk... persze nem volt harag ennyi év után, mindig tudtunk is a másikról, csak éppen közvetlen kapcsolat nem volt köztünk... Éppen ezért nagyon jólesett, jólesik újra beszélni vele.
És ott van Xavi, aki bár friss történet, mégis a legszorosabb környezetembe tartozik még mindig -és túllépve azon, hogy még mindig felelősséget érez irántam és tán lelkiismeret-furdalása is van, azért én többet érzek ebben... Mert már nem csak az én dolgaim segítéséről van szó, de hála az égnek végre ez kölcsönös -kikéri a véleményem, mesél a saját dolgairól, satöbbi... Nem, többé nem lesz köztünk párkapcsolat vele sem, de örülök, hogy része maradt az életemnek.
És az,  hogy velük ilyen kapcsolatom maradt, az azért sok erőt ad.
Szükségem is lesz rá... Életem egyik legfontosabb éve előtt állok. Lassan konkretizálódó álmaim vannak, amiknek éppen itt az ideje, hogy valóra váljanak -pontosabban, hogy valóra váltsam őket...
Egyébként volt jó is az évben, például... például a Halloween. Hmm, naná, hogy az a szívfájdítóan vonzó pasas az oka. :)) A VOLT. A születésnapi meglepetés-bulim. A vendégeim Barcelonában -az emberek, akiket idén megismertem. A karácsonyi vacsora. A hétvége Szegeden. A búcsúbulim Barcelonában. A nyelviskolai nyüzsgés. A Costa Brava nyáron. A hóesés és a forralt bor itthon. És az, hogy még mindig sok szerettem van, akikben bízhatok, akik erőt adnak, akik társaságában az élet valahogy könnyebbnek tűnik...
Azt olvastam, 2010-ben, ami a Tigris éve lesz, gyökeres változások jönnek, és annak lesz boldogságos, szépséges éve, aki gyorsan tud ezekhez alkalmazkodni, és nyitott szívvel áll a változások elé... Hát, azt hiszem, ez nekem szól... várom a változásokat, és élni fogok a lehetőségekkel. Az alkalmazkodásra pedig 2009 tökéletesen megedzett...
Szóval, kalandra fel, és boldog új évet nektek is!

 Kicsit álmos vagyok, de azt hiszem korántsem annyira, mint Ancsa és Linda, akiknek ma dolgozniuk kellett...:)
A tegnap esti karácsonyi vacsora nagyon jól sikerült, híven a vodás hagyományokhoz nagyon jót ettünk (bár a tenyérnyi tarjával nem tudtam elbánni durván egy óra alatt sem), nagyon jókat ittunk (bodza- és körtepálinka, na meg szóda, szóda, szóda... azt hiszem, most sem álltunk meg nyolc pálesz alatt), és nagyon jót beszélgettünk, rengeteget nevettünk és még ajándékot is kaptam.:)
Hajnal kettőig tartott a dínom-dánom egy kellemes hazasétával levezetve a decemberi fagyban, jááááj... Bár a friss levegő talán nem is ártott ilyen mennyiségű szesz után, még ha berúgni nem is rúgtunk be.
Mindenesetre jó volt végre együtt lenni velük és beszélgetni kicsit mindegyikükkel, beleértve az exfőnökömet is, mert őt látom legritkábban. Valahol azért jellemző a cégre, hogy két exkolléga és két jelenlegi alkalmazott ült ott... hát nagyjából ez megmutatja, mennyit jelentett ott dolgozni és hogy éreztük magunkat azokban az években... Nekem azóta is emléktolulásom van, ha a boltról kérdeznek, na persze három és fél év hosszú idő...  szerettem ott dolgozni, és ez nem annyira az ügyfelek, semmint a kollégáim és a főnököm miatt volt -bulik, kaja, pia, nagy lelkizések, jó sztorik, rengeteg poénkodás...
Éjfél után még sok érdekességet megtudtam -ezúttal- a negyvenes férfiak lelkivilágáról (a szerdai harmincas pasi-lélek kurzus folytatásaként?), mivel ex-főnököm egyik ismerőse enyhén szétázva megörvendeztetett minket a válása és a hozzá költöző kamaszkorú leánygyermeke nevelési nehézségeivel, szóval meg kellett állapítanom, hogy a harmincas pasik ugyan rém bonyolultak, de a negyvenesek aztán meg hajjaj... elváltak, gyerekük van, sárkánynak hívják a kolléganőiket, és eláznak a céges partin, ahol aztán nagyjából vadidegen társaságra loccsantják a lelküket. Mindamellett nem tett rossz lóra, mert a lányok ellátták őt is bölcsességgel és jótanáccsal, amitől kissé megrogyott, ám voltaképpen hálásnak tűnt.
Ha már jótanács, én is kaptam Ancsától egy újabb okosságot, amit megfontolva most azért lenyugodtam: ami a tiéd, az a tiéd, akármi is történjék, ha meg nem a tiéd, ha megfeszülsz sem lesz az... Kicsit keserű, de nagyon igaz. Ennek meg az álmosságnak köszönhetően ma nagyon lazán álltam a szerelmetes pasasomhoz, inkább ő tűnt idegesnek, mert facebookon és msnen is rekedtre kiabálta a torkát utánam -na persze szólongathatott, épp a konyhában teszteltem az idei tojáslikőrt anyámmal. És a minőségbiztosítás során az ellenőrzés ugye nagyon fontos feladat...:)
De azért beszéltünk, rákérdeztem, meglátogat-e januárban, amit még nem tudott megmondani munkaügyek miatt, viszont a kérdésemre, hogy mikor tudja meg, azt felelte, még a hó vége előtt. Ami relatíve korrekt dátum. Nem várom, hogy igent mond (bár ha jön, az azt jelenti, csak a paranoiám játszott velem), és most érzem, hogy a nemet is el tudnám fogadni -akkor szépen lemondok róla, aztán majd ha visszamegyek, lejátsszuk a partit szemtől-szembe... és ott mondjon nemet, ha tud.:)
A hóesés, a tegnapi jó társaság és a tény, hogy tesóm egy fél óra múlva hazaér a kis csupival egészen lenyugtattak... Minek az idegbaj?
És eszembe jutott egy régi vicc:
-jön a karácsony!
-nem baj, majd félreállunk!
De nem állok félre, jöjjön, aminek jönnie kell... :)

...avagy tavaszi nagytakarítás télen...

Az úgy volt, hogy a pasas, aki mostanában megdobogtatja a szívem (basszus, ha csak rágondolok is belém mar, mennyire szívesen lennék vele, holott alig ismerem, alig voltunk együtt, és sokkal inkább csak impresszióim vannak róla, semmint tudásom... ráadásul a kapcsolatunk a távolság miatt csak papíron működik, hüpp, hüpp...) két napig nem jelentkezett, amitől amúgy is hangulatingatag lévén tökéletesen befordultam -de úgy ám, hogy még sírtam is, holott tudtam, hogy nem halt még, és valszeg jelentkezni fog, és két nap semmi... Nem hát, mihelyst jelentkezett, virágba borultak a fák és rózsaszínen virult az amúgy szürkésfekete világ. Akkor aztán abbahagytam az exnői skubizását fészbúkon, nem néztem meg, mikor, kihez kommentelt utoljára és más neurotikus viselkedésformák, amik alapból nem jellemzőek rám -de most nem vagyok kifejezetten önmagam... És a saját önbecsülési szintemet is jól jellemzik ezek az ostoba ténykedések.:(
Aztán elfoglaltam magam, nekiálltam a Nagy Lomtalanításnak, amit anyám első körben interaktív őrülési jelenettel honorált, tekintve, hogy szive szerint mindent megtartana, ami "jó lehet még valamire", én meg ugye ennyi költözésen túl már úgy vagyok vele, hogy kacatokat nem őrzünk, és a "valamire jó lesz még" általában soha, semmire sem lesz jó. Szóval nekiálltam, és a körülbelül tizenöt cipősdobozba zárt múltam szelektálásával kezdtem, elöl járva a jó példával... Második körben már csak a kidobott kacatok visszagubizását kellett megakadályoznom. Azt hiszem, harmadik körben már talán hálás is lesz azért, hogy felszámoltam a szobámban a dobozokból emelt ganédombot. Vagy nem. :)
Levelek, képeslapok, vacak kacatok, fotók, kamaszkori sosem-befejezett történetek és naplók... Ékes bizonyítékai annak, hogy bizony voltam én is tinédzser, és bizony már akkor is grafomán voltam.
Sok emlék eszembe jutott ismét, és ehhez nem is kellettek tárgyak -nyugodt szívvel dobtam ki mindent, ami már nem fűz senkihez. És csak azokat tartottam meg, amik a jelenemhez, jövőmhöz köthetőek -a befejezett múltat lezártam, emlékeit őrzi a naplóm, ha esetleg újra ki akarnám nyitni azt a palackot, ahova a kamaszkorom szellemeit zártam.
Furcsa érzés volt -valahogy mindig úgy rémlik nekem, hogy folyton a nővérem szellemével kellett viaskodnom a gimnáziumban. Ő ismert volt, folyton szervezett, pörgött, forgott, én meg valahogy az árnyékába szorultam és mindenki csak az ő húgaként jegyzett meg... De ahogy nézegettem a leveleket, leírásokat, úgy tűnik, pont ezért váltam nyitottabbá és kerestem olyan megszállottan a saját utamat, a különbözőségeinket... hát igen, teljes siker: ma már nem is hasonlítunk.:)
Egyébként, ha ezzel a szobával végeztem, folytatom a fürdőszobával, aztán jöhet a konyha... a karácsonyi sütiken kívül nagyrészt ez lesz a karácsonyi ajándékom a családnak. Rend és tisztaság, éljen a lomtalanítás!

 A szerelmi tébolyért felelős vegyületek... Hát akkor, miután az ember lánya fél éjjel beszélgetett pár napja egy számára oly kedves hímnemű lénnyel, aki kifejtette, hogy kicsivel fájdalmasabb beszélni kétezer km távolságról, mint nem beszélni inkább egyáltalán, két napig mélyen kussol, szóval mi felelős az ezért kiváltott érzésért? Azt sem tudom, él-e, hal-e... S mert kapcsolatunk jócskán titkos, sanszos, hogy ha valami történik vele, én leszek az utolsó a bolygón, aki megtudja.
Mit érzek?
Haragot. Mert értek a szóból, s nem kéne eltűnnie, ha nem akar velem beszélni -csak lássam, hogy még él.
Aggodalmat. Mert nem tudom, mi a fészkes rohadalom van. Vele, velünk, egyáltalán.
Félelmet. Mert nem akarom elveszíteni, ahhoz máris túl fontossá hízott a szívemben.
Bosszúvágyat. Mert utálom, ha játszmáznak velem, köntörfalaznak és/vagy nem beszélnek nyíltan.
Bizonytalanságot. Mert nem tudom, mit higgyek...
És valahol a cinizmusom azt mondja, hogy túlspilázom az egészet, két nap nem a világ vége, és egyébként is. Francba a szerelemmel, amitől így elhülyül az ember...
Mindamellett több jó okom is van nemheppinek lenni.
Vasárnap vár rám egy találkozás, valakivel, akit úgy hívok csak némi keserűséggel, hogy az ex-best-friend... És miután természetesen most sem volt egyszerű összehozni a találkát ("sokáig dolgoztam ma és menni akarok haza", "aznapra még nem tudom, mi lesz a programom", "még dolgozom"), végül most vasárnapra esett a Nagy Találkozás ezzel a Nagyon Elfoglalt Vagyok kisasszonnyal.
És elbizonytalanodtam.
Fűben ülő apró fehér nyuszi legyek, ha tudom, miért is akartam vele ennyire találkozni.
Hogy mit érzek? Hogy elgyávultam. Muszáj levezetnem, miért szeretném látni, és főleg: mit várok ettől az egésztől?
Mert valamit nyilván várok, ha képes vagyok heteket várni és nyelni egyet, kettőt, hármat, két miért nem jó ma-magyarázat közben, majd belemenni egy ellenségesen ("remélem nem csak azért akarsz velem találkozni, hogy az üres óráidat kitöltsem") összehozott randevúba.
Szóval: miért is?
Mert nem láttam csaknem öt hónapja, és akkor is úgy váltunk el, hogy ha nem is haragban, de sértetten. És aztán bezártuk a kapukat, be is reteszeltük. Én nem tudok az ő életéről, ő nem tud az enyémről. Olykor beleolvasott a blogomba, de ez sem mérvadó, hisz innen is fajsúlyos dolgok maradtak ki -éppen hogy kettőnk konfliktusa is. Holott már réges rég ki kellett volna írnom magamból.
Szóval két sértett ego találkozik, bár van egy csöppnyi lépéselőnyöm, hisz utoljára másfél hónapja megpróbáltam leírni neki, mi az, ami engem bántott, s válaszként jó lett volna megtudni, őt mi bántotta -mert a nyáron kapott magyarázat részint zavaros, részint pontatlan, harmadrészt pedig elfogadhatatlan és érthetetlen volt számomra.
Szóval én már talán tisztáztam, mi fájt nekem ebben a zavaros históriában, amiben szerintem főleg ott rohadt meg az egész, hogy rivalizálni kezdtünk egy olyan helyzetben, amiben nem voltunk riválisok, és amiben vetélkedésnek helye nem volt. Ő buta volt belátni, hogy én nem vagyok konkurencia, és én buta voltam belátni, hogy az érzéketlen őszinteséggel egy érzékeny lelken súlyos sebeket lehet ütni. Magamból indultam ki, a saját érzéseimből, a saját reakcióimból, a saját elvárásaimból. Nem kellett volna.
Azt hittem, majd elmúlik, majd megbeszéljük, majd túllépünk rajta.
S hogy nem így lett, tán nem csak az én hibám.
Inkább nem beszéltünk, s kizártuk egymást az életünkből.
És most is úgy találkozunk, hogy érzem a feszültséget a levegőben. A bizalmatlanságot. Hát ez meg mit akar tőlem? Ezek után? Na kíváncsi leszek...
És tényleg, mit is?
A barátságunknak tartozom ezzel a körrel, azoknak az éveknek, amikor teljes és nyitott szívvel fordultunk egymás felé? Vagy magamnak, a saját lelkiismeretemnek, hogy ezzel a lépéssel elmentem a végsőkig? Hogy megtettem mindent?
Vagy a tanulságot akarom, hogy továbbléphessek? Tudni, mit hibáztam, hogy többé ne essek ebbe a csapdába? Megérteni, miért történt mindez?
Helyrehozni a helyrehozhatatlant?
Vagy csak helybemenni a pofonért? Mert egyelőre a baljós előjelek csúnya csalódást vetítenek előre. És nem tudom, mi fog történni, de félő, hogy semmi. Igen, ez a legnagyobb balsejtelmem.
Elmegyünk, beszélgetünk, mint két idegen, elmondjuk, mi történt velünk, de az érzéseinket nem osztjuk meg... Előadjuk a kedvenc szerepeinket -ő a Nélkülözhetetlen, Folyton Pörgő Istennőt (voltam biciklitúrán, heti kétszer táncolok, napi tíz órát dolgozom, na meg van valaki most az életemben, egyszerűen nincs is szabadidőm), én meg a szokásos Iszonyú Tapasztalt Nagy Kalandort, aki keményen, de lazán viszonyul az élet dolgaihoz (ja igen, szerelmes is vagyok egy ultrajó pasiba, de haza  kellett jönnöm -én akartam így, és hát úgyis visszamegyek nemsoká). És nem fogunk szót ejteni a  félelmeinkről, a kudarcainkról, gyengeségeinkről, egyszóval semmiről, ami sebezhetővé (egyúttal emberivé és szerethetővé) tehetne minket. És a végén elválunk, mint két idegen, abban az illúzióban, hogy legalább már beszélő viszonyban vagyunk egymással -holott egy centit sem engedtük közelebb a másikat, és a végén megkeseredik a nyál a szánkban...
Szóval, mit várok?
Őszinteséget... Azt, hogy erről a holtpontról valamerre mozduljon a kapcsolatunk, hogy beszéljük meg, valljunk színt, bocsássuk meg, amit lehet, és engedjük el, amit nem... Ezt várom és remélem. És ha ez sikerülne, már elégedett lennék...

 Hálátlan lennék? Talán... Bár ez így, ebben a formában nem igaz.
Nem felejtettem el, honnan jöttem, csak... "kinőttem a várost"?
Hétfőn megejtettük szokásos lájtos piálós esténket egyik kedvenc barátommal, ami az időre való tekintettel részemről forralt bort takart, és akkor azért megéreztem, hogy a családtagjaimon túl van legalább két ember, aki ideköt. Akiket szeretek. (a legalább kettő azt jelenti, hogy ha elkezdenék számolni, sokkal több is lenne) Hát igen, van egypár hasonszőrű "szabálytalan" életű barátom. És vannak "szabályosok" is. Jó példának.:)
És hár Sopron... ha nem befordulok, hanem ki, akkor én is tudnám sorolni: az ismerős arcok, a színes falevelek, a cukrászdák finom süteményillata, a szelíd őszi napsütés, a jólöltözött idős hölgyek parfüm- és krémillata, a jóleső beszélgetések a barátokkal, egy ölelés, egy érintés, egy mosoly -személyesen... sokat ér. Rengeteget.
Eper blogjában olvastam egy idézetet a nők lapjából, ami arról szólt, hogy becsüljük meg, amink van, nem is olyan kevés az! Továbbá külföldön sincs kolbászból a kerítés. Igen, hajlandó vagyok mindkettőt aláírni.
Viszont azt gondolom, tudnunk kell, mit akarunk, és miről vagyunk hajlandóak lemondani érte. Aki ismer közelebbről Mérlegeket, az tudja: a Mérleg utál lemondani, mindent akar, és iszonyú dilemmái vannak ezzel kapcsolatban -mert mindent sajnos nem kaphatunk meg. Hülyén is nézne ki.
De ha nem tanulunk meg lemondani, választani, dönteni és elengedni, akkor soha nem leszünk boldogok. Mert bármit választasz, azzal lemondasz egy másik lehetőségről. Csak azt kell tudni, melyik a jobb és melyik a rosszabb választás.
Ha külföldre mész, több fizetésed lesz, magasabb életszínvonallal, olyan körülmények között, amik itthon -egyelőre- fájón távoliak. És most egyszerű dolgokról beszélek, úgymint nem gondolkozol azon, megengedhetsz-e magadnak még egy pár cipőt, egy koncertet, vagy egy utazást... Ezzel szemben itthon vannak a családtagok, barátok, a jól megszokott, ismerős közeg, ahol az anyanyelveden szólnak hozzád és olyan puha fészekmeleg van... Mindenkinek saját döntése, itt vagy ott jobb-e neki, van választása. Nem vagyunk egyformák, tehát nyilván nem ugyanaz jó nekem, ami neked vagy neki.
De abban tökéletesen egyetértek Meemeevel, hogy korántsem fejestugrás a ridegségbe, ha megváltoztatod a helyet, ahol élsz.
Persze semmi sem lesz ugyanaz és ugyanolyan.
De előbb-utóbb ott is lesznek szomszédaid, ismerőseid, barátaid, ha nem zárkózol be siratni az addigi, jól megszokott, bejáratott kis életedet.
Ha nem teszed boldogtalanná saját magad az elveszett (vagy időlegesen nélkülözött) dolgokkal.
Mert a legnagyobb hiba az életben a hiányok dédelgetése. Siratni azt, ami nincs. Csernust idézve: lehet siratni, de attól még nem lesz!
És ha nem találjuk meg az adott hely, adott idő örömét, a magunk kedvteléseit, ha nem vagyunk nyitottak az újra -új kapcsolatokra, új szépségekre, új kihívásokra-, akkor a világ mindig szürkének és tökéletlennek fog tűnni. Mindig és mindenhol.
Mert valami mindig hiányozni fog.
Itthonról a régi barátok, onnan az élhető élet.
Na?
Pedig egy mosoly mindenhol ugyanazt jelenti.
És még valami. Ha valaki a barátod, az a barátod marad akkor is, ha kétezer kilométerre laksz és évente kétszer lát. Akkor is, ha nem beszéltek minden nap, akkor is, ha csak lóugrásban tudtok egymásról. De gondol rád, te gondolsz rá, és tudod, hogy ott van -akkor is, ha nem tudod megfogni, ha nem hallod a hangját, csak érzed a lénye lenyomatát a lelkedben.
És lesznek új barátok is, mert mindig lesz valaki, akivel egy nyelvet beszéltek, akkor is, ha máshol nőttetek fel, más utakon jártatok -de az utak olykor a legváratlanabb helyeken keresztezik egymást...
Szóval pánikra semmi ok. Az újdonságok nem csak elvesznek, hozzá is adnak. Csak azt kell eldönteni, vajon neked melyik a több, a jobb. És aztán elengedni az addig szorongatott kapaszkodót, kinyitni a szemed a víz alatt is, és menni a sodrással...
Igen, lehet, hogy átutazó vagyok, még mindig...
De tudod, mit, Ancsa? Igazad van... nem először. Miért ne érezhetném jól magam itthon addig is?:)

Ma kerítenem kellett egy cipészt, mert a csizmám cipzárját megint kiszakítottam, és még mindig nem akarok újat venni. Miből is tenném?
És először azon paprikázódtam fel, hogy a legutóbbi pipész ajtaján két hét munkaidő volt kiírva, mert basszus, hol élünk, ahol két hét tellik el, míg cipzárt cserélnek egy csizmában? Aztán azon, hogy Anya magyarázni kezdte a másik cipészt, hogy kinek a kije, ami engem mondjuk speciel minimálisan sem érdekel.
És akkor az jutott eszembe, hogy én itt nem tudnék élni. Megfojt ez a kisvárosi közeg. És rögtön el is szégyelltem magam ezért. Soha nem akartam olyan lenni, aki nagyképűen hazajön, hogy élt már világvárosban, és semmi sem jó neki, ami azelőtt az ő élete is volt...
És tessék, most itt vagyok. A novemberi időjárás teszi, a szülői házban töltött idő, vagy a barcelonai pasas hiánya?
Még Barcelonában voltam, mikor megfogalmazódott bennem, hogy inkább vagyok nagyvárosi senki, mint kisvárosi valaki -és most kissé ijedten próbálom megfogalmazni magamnak, mi is a baj a várossal, ahol felnőttem, ahonnan elszöktem, ahova visszatértem, de nincs maradásom...
Vajon tényleg csak az, hogy az ember mindig "szem előtt van"? Hogy mindenki ismer mindenkit, hogy mindent tudunk egymásról? Hogy nincs titkunk egymás előtt?
Hogy mindenki tudja, kik a szüleim, ki a főnököm, ki a szeretőm?
Hogy mindenki tudja, hol a helyem a kisvárosi viszonylatban, mire vittem, kik a barátaim, melyik a kasztom?
Vagy csak az zavar, hogy ebben a közegen érzem csak igazán, hogy hol is tartok az életben, másokhoz viszonyítva? Itt olyan szabályos minden: felnősz, befejezed az iskolát, dolgozol, férjhez mész, gyereket szülsz...
De mi van ha az életed nem szabályos, ha közel a harminchoz még az utadat keresed, és ha egzisztenciálisan a startvonalon toporogsz?
Akkor bizony kilógsz.
Egy nagyvárosban pedig nem. Ott van minden, és hogy nem vitted semmire, az a saját felelősségedre történik, nem hozzák összefüggésbe a szüleiddel, egyéb kapcsolataiddal. Magad vagy a magad bajának okozója.
Talán ez hiányzik nekem egy kisvárosból. Hogy elbújhassak, hogy magam nézhessek szembe a gondjaimmal, hogy magam vállalhassam a felelősséget a tetteimért, az életemért, mások ítélete és véleményformálása nélkül.
Persze utóbbi nyilván csak egy illúzió, hiszen mások véleménye mindenhol ott van, "más rendes ember" mindenhol van, akihez viszonyítani lehet magunkat.
Talán az a bajom, hogy másokat nem akarom, hogy másokhoz viszonyítsanak.
Mert attól tartok, az megingatná a hitem saját magamban...
Aztán a lakótelep végében találtam egy cipészt... csütörtökön mehetek a csizmámért.

...vagy hol...?

Folytatva a történetet, főleg a magam kedvéért azért leírom, mi történt még ott az utolsó napokban.
Xavival szakítottunk, ami javarészt némi durcával kevert meglepetésként és komoly felszabadításként hatott rám. Hirtelen olyan könnyű lett minden -és hirtelen mégis nehéz lett a szívem.
A Halloweent azzal a pasassal töltöttem, akivel szerettem volna -Barcelona legjobb szingli pasijával, és az éjszaka varázslatosan telt. Nem is annyira az események szempontjából, mint inkább érzelmileg, egyszerűen feltöltött és megadott mindent, amire addig nagyjából hiába ácsingóztam a dupla Bak katalánom mellett. Mielőtt megkérdeznétek: mindezt úgy, hogy nem kettesben töltöttük, hanem a barátaival....:)
És hogy kiderült, ilyen pasik is léteznek ebben a városban, már tudtam, hogy nagyon fog nekem valaki hiányozni, ha visszamegyek a ködös, nyirkos, hideg, esős magyar novemberbe...
Az utolsó napokon viszont nem volt időm szomorkodni, megpróbáltam mindenkivel találkozni, a búskomorság ráér később jeligére.
Xavi nagyon kedves volt (gondolom főleg a lelkiismeret-furdalása miatt), sokkal figyelmesebben is bánt velem -persze tudom én, hiányzom neki, hiszen szeretett, szeret, még ha nem is "úgy", de azért egy év hosszú idő.
Az utolsó előtti napon elbúcsúztam a pasastól, akibe majdnem vagy egészen? de szerelmes vagyok, vagy tudnék lenni... Bárha kapnánk még egy esélyt, hogy folytassuk... De ha csak ennyi volt is bőven megérte.
Az utolsó napon Xavi elvitt a Güell parkba és a sárkányos kapuhoz, meg fel a Tibidabora -aztán találkoztam Enivel ebéd után, és bekerekeztem a városba sétálni egyet még Krisztivel. Elmentünk a gótikus negyedbe, ami a kedvenc helyem, és beengedtek ingyen a katedrálisba is... Visszafelé egy hamburgi, de olasz származású sráccal beszélgettünk egy fél órát, pusztán mert barátságos volt, és mert jólesett valakivel angolul beszélgetni. Meg szeretek barátkozni, de ez gondolom nyilvánvaló...:)
Azután este átjött Marie, hozott egy üveg bort és egy zacskó chipset, és bár úgy volt, elmegyünk valahova, a konyhában olyan vidám traccsparti alakult ki, hogy nem mentünk sehova, csak pizzát venni a szemközti pizzériából. Ott volt Xavi és Javi, a perui lakótársa, és átjött David is elbúcsúzni -aminek örültem, mert ő volt a kedvencem a katalánok közül.
Csütörtökön aztán Xavi vitt ki Gironába a reptérre -és kivételesen komolyan vette a bolondériámat, hogy el akarok búcsúzni a tengertől, úgyhogy megállt a tengerparton és megvárta, amíg megígértem pár dolgot a kedvencemnek.
A szülőknek küldött velem turrónt, és megígérte, hogy meglátogat. Furcsa érzés volt, hogy ő tett fel a gépre. Mintha csak pár napra jöttem volna el, és mintha nem is szakított volna velem egy hete....
Pozsonyban Ádám várt -milyen ironikus...
Aztán pénteken felmentem Pestre a nővéremhez, és csak tegnap értem vissza. Pesten keresek munkát, amúgy egész héten az unokaöcsimre vigyáztam -tüneményes, piszok okos, klassz kis krapek...:)
És találkoztam rég nem látott barátaimmal, meg sosem látott újakkal... megmelengették a szívemet.
És megint egy új város, megint egy új helyzet, megint egy új kaland...
És persze megfáztam, most megint frankó basszbariton hangom van, fáj a torkom, és szerdán lázam is volt -igaz, másnapra már csak hőemelkedésem volt, úgyhogy elkönyveltem, hogy ez nem tartozik dokira, csak rám. Most itthon leszek egy hetet, aztán csütörtökön Ádámmal tartok Szegedig (addigra meggyógyulok), és vasárnap visszatérek a fővárosba.
Ahol nincs tenger, sem napsütés, három napból kettőn esik az eső, nagykabátot kell hordani, tele van hajléktalanokkal és nyomorult emberekkel és 1800 km-re van a pasas, akivel szívem szerint együtt lennék.
Viszont az anyanyelvemen beszélnek, tele van barátokkal, az idegenek is általában barátságosak velem, van egy gyönyörű folyója, és ha kisüt nagynéha a nap, sehol sem szebb az ősz, mint itthon, a tarka falevelek és bogyók között a Margitszigeten....
És úgyis visszamegyek tavasszal Barcelonába.

No, megint jött egy csomó komment, gyanúm szeint ugyanattól a személytől, amiket kigyomláltam -egy részét most visszaaktiváltam, pusztán a következetesség végett, mert ezek mondjuk legalább a blogom bejegyzéseiről szólnak, hadd maradjanak.
Sajna, a nyilvánosság átka, hogy olyanok is olvasnak és kommentelnek, akikhez -ha lenne választásom- nem is szólnék.
Tökmindegy, tökjó, paliravett, titok, tutyimutyi, fújjj és egyéb neveken érzésem szerint ugyanaz az ember fut -amennyiben nem, annyiban elnézést kérek a kivételtől, hogy egy kalap alá vettem ezzel a személlyel.
Mindamellett ismételten megjegyezném, kedves akárki, hogy ez az én blogom, és ha csak azért kommentelsz, hogy engem égess, az saccperkábé olyan tahóság, mintha eljönnél hozzám vendégségbe, aztán a szőnyegre ürítenéd a béltartalmadat.
Menj, csajozz (pasizz?) be, sportolj, keress barátokat, írj saját blogot, ja és ha ismersz, és mindenáron kommunikálni akarsz velem, ott az iwiw, facebook, gmail, a telefonom... Engem még mindig megtalált, aki keresett.
Bár azt nem ígérem, hogy nem fogok orvoskézre juttatni, ha megkeresel...

Gyújtottam gyertyát, ha csak itt a szobámban is, mindazokért, akik már nincsenek köztünk. Papa, Dédi, Béla bátya, Tóth Papa és Mama...
Remélem, békét találtatok odaát...

 Hát, ahogy megírtam az előző bejegyzést és leültünk vacsorázni, Xavi megkérdezte, mi bajom, mire azt mondtam, sokminden, de legfőképpen az, hogy rohadtul egyedül érzem magam vele. Mire rámnézett és azt mondta, ne haragudjak, de mi annyira különbözőek vagyunk, és valszeg nem egymásnak lettünk teremtve.
És ő már nem azt érzi, amit annak idején.
Hát igen, hol vagyunk már attól, mikor bejött a hostelbe egy doboz csokit rejteni a táskámba karácsony előtt... Vagy amikor sms-t írtunk pusztán csak azért, mert eszünkbe jutott a másik... Hát ennek vége.
Kissé meglepődtem azért, valljuk be, nem sokszor szakítottak velem -viszont ha meggondolom, egy ideje már azt kívántam, bárcsak kikerülhetnék ebből a kapcsolatból lehetőleg úgy, hogy ne okozzak fájdalmat. És a kívánságom teljesült.
Persze szomorú vagyok kissé, de azt hiszem végső soron jobb ez így és most.
Szóval... facér lettem, jövő csütörtökön megyek haza, és bárhonnan nézem, már nem Xavi lesz az elsődleges szempont a visszatérésre...

Hát lezajlott, a javával megvolnánk. Holnap már csak a Kornélnak szánt cuccokat kell elvinnem az ő lakásába, aztán a szárítót meg a száradó ruhákat ide Xavihoz, kitakarítanom a szobát és ennyi.
Végre. Vége.
És úgy tűnik képtelen vagyok hiszti és agresszió nélkül kezelni a nagyobbacska adag stresszeket, mint ez a költözés volt. Lehet, hogy drámaian hangzik, de vállalom.
Nem tudom, hova  tartunk Xavival. Nem tudom, hogy ha visszajövök, akkor folytatni akarom-e ezt. Illetve: ezt, így, ebben a formában biztosan nem.
Ádámmal az volt a gond, hogy bár a jövőt tisztán láttam, vele, a jelen valahogy mégsem volt az igazi. Xavival a jelen oké, de a jövőt nem látom. Van egyáltalán olyanunk? Most úgy érzem ezer sebből vérzik a kapcsolatunk, és ezt nagyon nehéz volt belátnom, mert marhára fájdalmasan érint engem is...
Nagyon sok sérelmem felgyűlt bennem mostanában, és hirtelen most zubogott elő mind, amikor a második kört sétáltuk az én lakásom és az ő lakása között, a cuccokkal, mikor megjegyezte, hogy ezt okosabban is lehetne csinálni, mert hogy nem zártam le a dobozokat és nem mostam el a kiürült konyhai tárolóedényeket, és jobban kellett volna az egészet szervezni. És mert fáradt vagyok (napok óta nem tudok normálisan aludni, éjjel felébredek agyalni, aztán hajnalban visszaalszom és egész nap nyúzott vagyok), kijött belőlem az agresszív állat és megkérdeztem tőle, hogy ugyan milyen alapon kritizál, amikor mindössze annyit kértem tőle segítséget, hogy hozzon át két darab kartondoboznyi cuccot. Ő meg csak csodálkozott, hogy miért vagyok ideges. És most elkezdett az agyam azon pörögni, hogy még mindig ugyanazok a sérelmek tartanak fogva: a hirtelen rájövő egyedül akarok lenni-roham, amikor az ember hülyén és fölöslegesnek érzi magát, mert a kedvesének "nem az jelent egy párkapcsolatot, hogy folyton (értsd: kétnaponta) együtt legyetek". Legyünk kevesebbet együtt. Mert ő így akarja. Hogy én mit akarok, az tök mellékes.
És hogy a szüleivel még egy év után sem találkoztam. Az összes eddigi pasim szüleinek be lettem mutatva, pár hónap múltán, jó, persze, ők magyarok voltak, és tény, hogy katalánul nem beszélek, és a spanyolom is csak felületes csevelyre alkalmas, de attól még pusztán a szándék is jólesett volna, hogy szeretné, ha találkoznék velük. Vagy talán enngem véd ezzel? Nem tudom. Mégis...
És ez a költözés. Nem kértem segítséget, és nem vagyok persze nagy hős, hogy össze tudtam pakolni a cuccaimat kartondobozokba, tudom... mégis: milyen más érzés lett volna, ha  legalább megkérdezi, kell-e segítség... Jó, persze, néma gyereknek anyja sem érti a szavát, és nem kértem semmit, bedobozoltam, megcsináltam, hat dobozból hármat áthoztam magam, a negyediknél Kornél segített... És fáj mindenem, a kezemtől elkezdve a karjaimig a derekamon át a szívemig minden, de megcsináltam, bravó, nagylány vagyok... Mégis...
És jólesett volna, ha öt nappal a hazautazásom előtt nem megy haza a szüleihez hétvégére. Persze, el tudom magam foglalni, elmegyek bulizni, és utána még lesz négy napunk együtt... Mégis...
Mégis...
Egyedül csináltam ezt is. Mint annyi minden mást.
És egyedül érzem magam. Rohadtul egyedül, a párkapcsolatomban.
És az nagyon nincs így rendjén.
Nem tudom felmérni, másokhoz képest milyen nagyok az érzelmi szükségleteim.
Lehet, hogy irreálisak az elvárásaim...
De nekem nem elég tudnom, hogy a másik szeret. Érezni szeretném...
Nekem nem kell virágcsokor, moziba meg étterembe hurcolászás, nem kell ajándék, és nem kell velem lenni éjjel-nappal.
De ha valaki velem van, akkor azt várom, hogy igazán velem legyen. Teljes szívből.
És az kell, hogy érezzem, hogy fontos vagyok neki, hogy számíthatok rá, ha kell, ahogy én is ugyanezt próbálom éreztetni és mindig itt vagyok, ha kellek.
Hogy ne érezzem magam egyedül.
És igen, ezeket el fogom neki is mondani. És alszom még egyet rá, mert lehet, hogy csak a fáradtság miatt látom ennyire sötéten a helyzetet. Vagy a közelgő hazautazásom miatt.
De az élet túl rövid ahhoz, hogy ne boldogan teljen, hanem boldogtalanul múljon...

 De olyan vihar előtti. Semmi dolgom, csak álláshirdetésekre elküldeni az önéletrajzom, neten lógni, zenét hallgatni, nagynéha kikukkantani a megint szép októberi napsütésbe, feltölteni az akkujaimat...
Este megyünk cirkuszba, illetve cirkuszi előadásra, mert Marie argentin barátja ezt tanulja, és lesz egy előadásuk akrobatákkal és szuperhősökkel. Marie hívott, és én egyből igent mondtam.
Jövő héten már kicsit több lesz a dolog, dobozokat kell szereznem és összepakolnom, Xavi lehet, hogy hazamegy halloweenre (mindenszentek az, tudom én), tehát a költözködést mindenképpen le kellene tudni hét közben. És persze kiméricskélnem, mennyi is pontosan az a 15 + 10 kiló, amit haza tudok vinni magammal.
És még szeretnék mindenkivel találkozni, ha lehet.
Még van tizenkét napom. Aztán így vagy úgy, lezárul egy fejezet, hogy tovább írhassam a történetem.
Csönd van. Mint minden, ez is csak átmeneti. És nagyon várom már a folytatást.

Bakony és jégkori
Zeg és házipálinka
Budapest és véreshurka
Bécs és málnás puncs
Sopron és forralt bor
Szeged és kézilabda és Tisza és ágyas és...
és zserbó
és madártej
és tejföl tejföllel!:))

...férfiutáló bejegyzés, szigorúan feszültség levezetése céljából...

Az én deli szép kedvesemtől kedd reggel még határozottan úgy váltunk el, hogy akkor holnap, szia, csók. Este se kép, se hang, írtam neki sms-t, hogy jó éjt, holnap mikor találkozunk, meg más ilyenek. Semmi válasz. Szerda reggel megcsörgettem, hogy él-e még, mire jött egy email, hogy ne hívjam, mert nincs erre pénzem, és ő sem hív, kommunikáljunk emailben, és ő olyan, de olyan elfoglalt, hogy inkább ne találkozzunk ma. És egyébként is, neki pihennie kell.
Mondtam heh? de amúgy maga az ötlet roppant praktikus, mert mailben érintkezve legalább fel sem fog tűnni, ha lelépek haza.
Szerda este aztán beszéltünk, legalább neten... Közölte, hogy neki az nem egy párkapcsolat, hogy folyton együtt legyünk, és amúgy is együtt voltunk egész hosszú hétvégén. Ahhha, csak épp ki sem mozdultunk a lakásból, és szerintem többet beszéltem egy barátommal msn-en, mint amennyit vele, mert tanulnia kellett -és persze ezt elfogadom, és néha nekem is szükségem van egyedüllétre, de számomra meg nem abból áll egy párkapcsolat, hogy akkor találkozunk, amikor neki szüksége van rám. És igen, most speciel szükségem lett volna némi odafigyelése -amit végül megkaptam mástól, de attól még ott van a kín, hogy az én érzelmi szükségleteimre széles ívben köpve vagyon.
Önzés, vagy csak egyszerűen fel sem fogja, hogy ami számára teljesen logikus, racionális, és ebből kifolyólag elfogadható érv (dolgozik, koncentrálni akar a dolgaira, ergo egyedül akar kicsit lenni), az egy női lény számára -érzelmi alapon- nem elfogadható? Mert ha neki szüksége van rám, én ott vagyok, ha nincs szüksége rám, távol maradok és befogom a szám, de ha nekem lenne szükségem rá, amikor neki nincs épp szüksége rám, akkor mi van?
Mi lenne, idomulok, és megpróbálom neki újfent elmagyarázni, mitől olyan rohadtul fájdalmas, valahányszor derült égből becsap a félévenkénti "egyedül akarok lenni" dilije. Állítólag megértette, hogy mégis mitől szenvedek.
Ja és ma reggel e-mail várt tőle, amiben azt írja kedvesen, hogy reméli, ma lát, és elmehetnénk vacsorázni valahova, ha van kedvem, mert semmi kedve egész életében spórolni és amúgy is minek szenvedett egész héten, ha nem látja semmi eredményét. Mindezt azok után, hogy szerdán még azt sem bírta kinyögni, hogy a hétvégén egyáltalán látom-e, vagy szervezzek magamnak valami egyéb programot.
Vazze ilyenkor mi van?!
És most hogy ő normális, most én vagyok megvadulva, hogy igenis megmondom neki, hogy ez így baromira nem működik, hogy így adja a tudtomra a dolgokat, ráadásul fel sem merül benne, hogy nekem mire lenne szükségem -és itt most nem csak arra gondolok, hogy rá, hanem arra is, hogy én is tudjak tervezni, beosztani a saját időmet, ha már ő nem tart rá igényt. Mert a bizonytalanság soha nem esett jól, de most valahogy különösen nem.
És most megyek, kiosztom a pasast, vagy hagyom magam kiengesztelni, még nem tudom...

 Mindent összevetve, habár elkapott a búcsúzkodós hangulat és enyhe szomorúság bújkál már minden gondolatomban (például meglátva az itteni tv-tornyot a Montjuic-kal az, hogy egy pár hónapig majd a soproni tv-torony fog erre a képre emlékeztetni), azért mégiscsak jól szórakozom.
Egyrészt ismét megengedtem magamnak néhány páreurós hangulatjavító intézkedést. Az őszi melengető napsütésben végigsétáltam a Ramblán, rácsodálkoztam a piacnál veszettül videózó turistákra, és vettem magamnak egy pohárnyi frissen facsart papaja-narancslevet. Megengedhettem magamnak, hogy jól megnézzek mindent, hangulatok, érzések játsszanak velem... A sült gesztenye és sült édesburgonya-árus eszembe juttatta az igazi fagyos adventet, amikor a sült gesztenye mellé forralt bor dukál, és azon melengethetem elgémberedett ujjaimat, aztán elmerengtem, mennyivel szebb idő van itt most, mint otthon, és valahogy maradnék még... de mennék is már.
Aztán beültem a kávézóba, ahova régen szombat reggelente jártunk kávézni Ádámmal.  Most egyedül voltam, de így is jól esett a rongyoskifli és a kávé tejjel, csak néztem ki az utcára, és próbáltam magamnak eltenni az emléket és az érzést -hogy legyen mit elővennem, ha rám ül majd a szomorúság.
Kriszti valahogy összegabalyodott egy bolgár fiúval,  ezt már írtam, próbálnak nekünk segíteni, mozgósítva a kapcsolataikat, satöbbi. Ma például Valentin fogta a kis kocsiját és azzal fuvarozott minket hotelről kaszinóra terjeszteni az ige helyett az önéletrajzunkat. Jött velünk Valentin bátyja is.
Hogy vicces volt, az nem kifejezés.
Egész eddig azt hittem, ilyen figurák csak a Guy Ricthie filmekben fordulnak elő. na jó, meg olykor Tarantinónál. De nem!
Ültünk négyen a több, mint tízéves kis citroenben, bolgár zene harsogott a hangszórókból, és így száguldoztunk Barcelonában, az nem kifejezés, hogy élmény volt. A nagyobbik bolgár báty eközben az élettapasztalatait osztotta meg velünk, miszerint a körutakra befizető népek nem normálisak, és az épületek körbecsodálásából semmit nem lehet megtudni egy adott nép kultúrájáról -akkor már inkább enni egy jót, inni egy kicsikét, és együtt partizni a helyi arcokkal!
Továbbá Bulgáriában, és szerinte egész Kelet-Európában mindössze kétféle ember van: a maffiatagok, akiknek van pénze, és a nem maffiatagok, akiknek nincs.
És persze mindezt spanyolul.:))
Egy órán át csak ültem, vigyorogtam, mint a tök, a torkomat nevetés kaparászta -és azon gondolkoztam, hol lehet ilyen haláli figurákat összeszedni?! Na nem mintha nekem magamtól amúgy nem menne...:)
Lassan lassan gondolnom kell majd praktikus dolgokra is, (költözés, repülőjegy, búcsúzkodás) de addig is annyi élményt akarok begyűjteni, amennyit csak lehetséges...

Látom, vannak újabb próbálkozók, vagy régi próbálkozók újabb névvel?
Sajna, a paranoiám a régi. Akire nem ismerek rá, és/vagy nem ismerek rá arra, amiről kommentel (nyugi, a látszat dacára nem vagyok teljesen csökött, a többségnél rájövök, mire írja, amit ír), azt szívbaj nélkül törlöm. Bocs, srácok, ti sem gondolhatjátok komolyan, hogy van még energiám bújócskázni fél- vagy vadidegenekkel a saját blogomon mostanság.

 Vége a hétnek, végre... Bár most lassíthatnánk a napokon, így sem elég szinte semmire. Délelőtt suli, délután munka, azután futok be a városba és járjuk a hoteleket az önéletrajzunkkal, hátha valaki ráharap. Meséltem már Krisztiről? Ő is magyar, és szintén "minden megoldás érdekel" kategóriás munkakereső. Sokat nevetünk, miközben rójjuk a várost, és határozottan érzem, hogy segítjük és erősítjük egymást, pusztán azáltal, hogy együtt sokkal könnyebb -és nehezebb feladni.:)
Most érzem először azt, hogy igazán mindent megteszek egy munkáért... és ebből a szempontból nézve a végeredmény szinte nem is számít. Este mikor hazaesem nyolc-kilenc körül, teljesen kimerülve és lefáradva, valahogy mégis fel vagyok töltve és jól érzem magam. Fáradt vagyok, nagyon, de nem vagyok kétségbeesve és nincs bennem félelem. A B-tervem kész, és bár nem minden tiszta, azt már pontosan tudom, hogy ha néha ködben is kell botorkálnom, mindig a legjobb időben érek egy kereszteződéhez, ahol már látom az útjelző táblát. És jó irányba tartok, semmi kétség. Barcelona egy vadló, vagy egy makrancos hölgy: kéreti magát és nem hódol be egykönnyen, de én mindig megkaptam, amit akartam -és semmi kétség, megkapom végül ezt a várost is. Előbb vagy később, nincs jelentősége, de megmutatom neki, hogy én vagyok az erősebb, és megkaparintom azt a munkát, ami boldoggá tesz. Engem nem lehet csak úgy lerázni!
Egyébként, a halálos nyugalmamat csak erősíti, ha belegondolok: mindig, minden a megfelelő időben jött az életembe, bár olykor nem látszott előre, hogy éppen arra van szükségem. De mindig, mindenben benne volt a fejlődés. Az egyetlen igazi büszkeségem, hogy többnyire éltem is a lehetőséggel.
És valljuk be, többnyire piszok mázlistaként tartom magam számon. Ott a családom, a barátaim, születésem óta szeretet vesz körül. És ennél még több is. Lehetőségek sora. Fejlődni, tanulni, új dolgokat felfedezni, közelebbi ismeretségbe keveredni önmagammal, barátokat találni és megtartani... Boldognak lenni. Minden lehetőség adott. És lesznek újak is, mindig. Nem aggódom már emiatt. Az élet túl rövid ahhoz, hogy félelemben és boldogtalanul teljen...
Na de most filozofálás helyett elkotródok aludni, mert holnap megyünk Sitgesbe, ahol filmfesztivál van, és vasárnap meg műrepülő világbajnokság lesz itt Barcelonában, és szeretnék mindenképpen kimenni megnézni a versenyt. Egész héten háborús övezet-érzetem volt a suliban, mert gyakoroltak a pilóták. Igen, itt lesz Besenyei Péter is. A neten utánanéztem, és most csak a 9., de nem számít. Drukkolok majd neki. Egyébként vicces volt, ahogy a műrepülőket helikopterek biztosították egyhelyben lebegve, mint a kolibri... Kíváncsi vagyok már nagyon.
A hétvégét amúgy a netes hirdetéseknek szánom, csak hogy teljes legyen a kép, és a magyar, angol, spanyol nyelvű önéletrajzaim mellé megírom a németet is. Dolgozom, hogy legyen munkám...:) Szép hétvégét nektek is!

 Ha most azzal kezdem, hogy a szökőkutas tűzijáték még a csütörtökinél is sokkal-sokkal lenyűgözőbb volt...? Pedig tényleg. A Plaza Espanya úgy tele volt emberekkel, hogy részemről a szökőkútig el sem láttam -bár Xavi lehet, hogy látott valamit belőle... Mindenesetre a tűzijáték annyira lekötött, hogy amúgy sem tudtam volna még arra is figyelni. Olyan igazi kisváros gyerekként csak bámultam, és együtt hűűűű hááááá-ztam a többiekkel. És kicsit sajnáltam az előttünk álló embert, aki mindenáron meg akarta örökíteni ezt a tűnékeny illúziót az utókornak -fényképen!:) Nos a kitartását mindenképp díjaztam, bár kiváncsiságból megkukkantottam az egyik fotót, és úgy ítéltem meg, hogy emiatt igazán nem volt érdemes a móka nagy részéről lemaradni. Amíg a tökéletes pillanatra vadászol, a kevésbé tökéleteseket nem tudod eléggé kiélvezni... (mondom ezt én, aki mikor először láttam a táncoló-zenélő kutat, végigfotóztam a műsort...na jó, de azóta láttam még kétszer gép nélkül:))
A hétfő is elég jól alakult, mert megint csak Christiannal voltam, házőrzésre beosztva, és a halálos paráim dacára a telefonhívásokat is tudtam kezelni. Spanyolul! A félelmeim ellenére a legkevésbé Amandát (mss Dieternek ez a neve, eszembe jutott) értettem, aki angolul hadovált, de az angoltanárnő, akinek végül lepasszoltam a hívást, megnyugtatott, hogy telefonban sokkal nehezebb idegen nyelven, különösen ha valaki az anyanyelvén nyomja. Na, nem én vagyok béna!:))
Munka után találkoztunk Enivel, ami igazán jót tett, mert végre beszélgettünk pár órácskát, ami már önmagában felüdített, továbbá hasznos információkhoz jutottam, állítólag van vmi segélyféle, amit még meg tudnék pályázni -a "hivatalos" munkanélküli egy év munkaviszony után jár, nekem meg ugye tíz hónapom volt... A héten utána kell járnom ennek, hátha.
Másrészt amikor a Vila olimpica felől a Barcelonetára tartottunk a parton, egy srác olyan "turistahordó" biciklivel felszerelve leszólított minket magyarul, hogy nem akarunk-e menni egy kört. Mondtuk, nem, nem, köszi, és sétáltunk tovább. De utánunk jött, hogy turisták vagyunk-e vagy itt élünk -és mert utóbbi, elvitt minket grátisz a Barcelonetáig a bicajon! Persze roppantul élveztük, főleg hogy az összes pálmát sikerült kikerülni az utolsó pillanatban...:)) Aztán még kicsit beszélgettünk a sráccal, sok érdekeset megtudtunk azon kívül is, hogy mennyi magyar van már itt is.
És ezek után elmentünk pulcsit cserélni a H&M-be, illetve aztán nem cseréltünk, csak visszaváltottuk, mert nem vot semmi, ami tetszene -illetve volt egy csomó minden, de egyik láttán sem sikítottam fel, hogy igen, ez az enyém, ergo nem találtam meg az igazit, ami nekem van ott... majd szombaton keresgélünk még. és még egy dolog, iszonyúan élveztem, hogy végre ruhaboltban vagyok, igen, vessetek meg érte, de piszkosul hiányzik a shoppingolás, illetve nem is a vásárlás, csak a nézegetés-próbálgatás része... És egyedül úgysem megyek be, mert az nem buli.
Ma megint én vagyok a suli felvigyázója, de holnap visszajön Szvítííí és lesz nemulass... de ma még élvezem Christian társaságát -vagy inkább a távollétét?:) Október végén bezárják a sulit, legalábbis a spanyol részét, nem éri meg működtetni... Christiannal beszélgettünk, mondta, hogy ő is itt akarja hagyni Barcelonát, ahogy azt annyian tették  idén. A suli bezárása engem már nem érint annyira érzékenyen, mert addigra mindenképpen döntéskényszerben leszek, és vagy lesz munkám, vagy életbe lép a B-terv. Holnap találkozom egy lánnyal, akit még nem ismerek, és együtt járjuk le a lábunkat önéletrajzot osztogatva. Neki sincs munkája, és iwiwen nagyon kétségbeesettnek tűnt, úgyhogy megkérdeztem, lenne-e kedve velem tartani, és volt. És együtt sokkal könnyebb -na meg így én sem lustázhatom el a dolgot, megint a könnyebb végét fogva meg...
No egyelőre ennyi történt, mókuskáim. Nem mondhatnám, hogy unatkozom. Éppen ezért szeretnék Barcelonában maradni...

 A jövőben a nem témába vágó és/vagy értelmetlen kommenteket rögtön törlöm. A mostani kettőt elrettentő példának még kinn hagyom, csak hogy mindenki értse, miről van szó. Nem demokratikus módszer, de unom tutyimutyit -ennyi mindent tudni véléssel másik blogban lenne a helye...

 Igen, igen. Huszonkilenc. Érzem minden év súlyát gyönge vállamon...:))
És jól vagyok. A sok köszöntés napsugarassá tette a napomat, és benn az iskolában is Xenia szétkürtölte mindenkinek, és ha csak a tizede is bejönne annak a sok boldogságnak, amit kívántak, már ellennék vele életem végéig... És mi tagadás, erre amúgy is minden esélyem megvan.
Reggel Katja üzenete megelőzött mindenkit, aztán hívott Anya, Apa és Simi -utóbbi azt is mondta, hogy "gyere haza!", de mikor azt válaszoltam, hogy jöjjön inkább ő, akkor csak egy kicsit gondolkozott, mielőtt azt mondta, jó...:)
Aztán a suliban jól lefárasztottak... Lehet, hogy nem meséltem, de beszuszakoltak egy magasabb szintű csoportba, mert az én szintemen nem indult csoport, de hogy felzárkóztassanak, a négy óra spanyol után még van egy-egy privát órám pluszba... Hát nem mondom, benne van a fejlődés lehetősége, de rettenetesen leszív.
Este aztán beszéltem Babival is, a nagyanyámmal, egyrészt nagyon rég beszéltünk, másrészt tudtam, hogy gondol rám, de ő nem tud elérni engem -úgyhogy felhívtam.
És aztán Xavi elvitt egy japán étterembe vacsorázni. Most nem olyan futószalagosba, fel kellett emelnünk a fenekünket, ha enni akartunk.... Képzelhetitek!:))
Némi sült zöldég és sült rákocska meg tavaszi tekercs után összeválogathattuk a kirakott nyers alapanyagokból, mit szeretnénk vacsorázni, és a szakács wokon percek alatt ropogósra sütötte. A katalánom kétfélét szedett a tányérjára, én részemről spárgát, gombát, halacskát, ráknyársacskát, brokkolit, hagymát, cukkinikarikát és póréhagymát... nem vagyok telhetetlen, mindenből keveset, de azért tele lett a tányér... És mikor már teleraktam a sok finomsággal  a pocakomat, akkor még ott volt a desszertespult. és hát születésnapom volt, ettem egy kis sütikét is, torta helyett, aztán egy kis gyümölcsöt, kínai epret, ananászt, őszibarackbefőttet, körtebefőttet és licsit... Mmmm...
Ja és ittunk szakét, ami eléggé fuj-listás lett nálam, Xavi szerint olyan, mint a mi pálinkánk -de mondtam neki, hogy össze sem lehet hasonlítani, ez pocsék és rizsből van, amannak meg finom gyümölcsíze van. Szerinte meg mindkettő erős és kész. Ehh, nem egy ínyenc a drágám.
Ma pedig megkaptam Anyáék csomagját, benne finom raffaelloval, dörmivel és magyar majonézzel... És egy csodaszép türkiz színű kardigánnal. És egy szívhezszóló levéllel Ádámtól. És majdnem megint bőgtem egy kicsit, úgy hiányoztatok... Amúgy a kardigán tök aktuális, mert a minap épp azt mustráltam a metróban, hogy mi az aktuális trend, miről maradok le... Háááát. Nagyon divatos a leggings minisziszoknyával és tornacipővel, amitől a helybeli durván százhatvan centi magas lányok torzszülött kis gnómnak tűnnek... amúgy meg mióta divat a rövid láb? Szóval ezt nem fogom követni. Egy ultratrendi szöszin és több más bigén is láttam buggyos szabású, lógó ülepű farmert, ami teljesen azt a benyomás keltette bennem, hogy tele van a pelusuk... A répafarmert a nyolcvanas évekkel együtt temettem el. Naszóval csak azt remélhetem, hogy a kardigán tényleg divatba jött, mert az az egyetlen, ami tetszik... naná, mert azom van.:) És persze savanyú a szőlő, mert nincs pénzem vásárolgatni -a mosti idétlen divat csak sebtapasz. De annak tökéletes.:)
Ja és megkaptam a galambot is. Fehér volt, de nem volt nála olivaág. Ez azt jelenti, hogy messze még a szárazföld... de talán megéri evezni. Még egyszer köszönöm, hogy eszetekbe jutottam, jólesett, ismeretlenül is -apropó, De_Angelina! Hát persze, hogy van kedvem találkozni veled, ki nem hagynám.:)